Budakeszin van egy kertészet. Mivel a bálintgazdák óva intették a hóesésbe kivert családapákat attól, hogy benzinkútnál, bevásárló központnál vásároljanak, ezért két-három évig ebben a kertészetben vettük a karácsonyfákat. És vigasztaltuk magunkat, gyermekünket, hogy nem a fa a lényeg, mert már az ünnepek alatt elkezdtek kókadozni az ágai, s félő volt, hogy a csúcsdísz vízkeresztig eléri a padlót. Bizony, a gondos kereskedő, korra, nemre, felekezetre tekintet nélkül, legyen az benzinkutas, vagy kertész, időben beszerzi a fának valót, akár messzi országból is. Aztán itt is elért minket az „egyenesen a termelőtől” polgári attitűd. Így a következő évben az irányjelző karját visszaállítottam középállásba, az ikervillogóval elnézést kértem a miattam lassítóktól, és óvatos gázadással búcsúztam a kertészet előtt sorakozó, fagyott ágaikkal felém integető fenyőktől. A hó szállingózott, s az aggasztó gondolatot, hogy hova és mennyi ideig fogok most kocsikázni egy fáért, a fényfüzéres régi mozdonyhoz érve már olyan határozottan söpörtem félre, mint a közlekedők menetszele a még tömegtelen porhót. Igen, igen. Embertől, emberig, szívtől szívig kell menni. Itt lesz majd a kedves őstermelő, akinek már a nagyapja is. Tiszta tekintetében angyali fények égnek, népi motívumokkal díszített bekecse bármelyik „Ungarn” album borítóján is lehetne. Adjon Istennel köszön majd, felém nyújtja kérges, munkás kezét, s az áldott fekete földdel keretezett körmökben végződő ujjbegyekből életenergia árad át belém. Vagy talán egy kifinomult, csöndes, bölcsész házaspár vár engem, akik öt éve hátat fordítottak a budapesti őrületnek és Vas megyébe, a leány szülőföldjére költöztek. A japán íj és házi sajt készítése mellett fenyőfát is telepítettek. A pénzt is majd, csak úgy mellékesen, ott hagyom a kisszéken, a dobozban, mert nem szakítjuk meg azt a jó kis beszélgetést a falusi iskolákról, ahol még édesanyám is tanított.

Ilyen gondolati adventtel vegyültem el a “termelői fenyő” táblákkal telitűzdelt út menti parkolókban. Néztem fákat is, de inkább az emberek kötötték le a figyelmemet.  Az eladók távol álltak a vidám, alpesi hütte tulajdonostól. A hótaposók fázósan toporogtak, s mélyen ülő szemek igyekeztek felbecsülni a vásárlók idejét és anyagi lehetőségeit. „Bekecsükön”, (pufi dzseki) a minta vagy nem népi, vagy ha igen, akkor a népi hagyomány nagyot változott legutóbbi ott jártam óta. A már itt-ott kialakult párok beszédfoszlányait kavarta felém a szél, s amit hallottam, el is gondolkodtatott. Amikor gyerekként nagyanyámmal, aki korábban kereskedő, így nagy alkudozó is volt, elmentem vásárolni, akkor a vásárlás alatt mindig szóba került az élet is a maga valójában. Akkor is, ha előtte az eladóval soha sem találkoztak. Mi történt az évben, jobb lesz-e jövőre, ki ment férjhez a családban, mi a titka az egybesült húsnak.  A termelői placcon viszont most nem hallottam mást, csak az adás-vétel körüli blanketta szövegeket: van kisebb is, szép kis fa ez, tudja mennyi munka van vele, műfenyőt kell akkor venni , hatezer, majd visszanézek és így tovább. Volt valami kirekesztő, menekülésre késztető az egészben, amit nem igazán értettem. A sokadik helyről fordultam ki, és kifelé mentemben úgy éreztem, hogy a sínadrágba töltött retiáriusok hátulról dobják majd rám a karácsonyfahálót, majd megmártják bennem a talpbafaragó kést.

Már az egyik, a fővárostól kissé távolabbi településen jártam, s nem is álltam meg minden árusnál. Kettőt-hármat elhagytam, amikor jött egy újabb lehetőség. Nem csábított nagyon, mert az út túloldalán volt, s az én oldalamon nem is lehetett megállni, csak jóval feljebb egy kenyérboltnál. Legalább nem melegszik rám a kabát, gondoltam, és lefordultam a parkolóba. A korpulens, magas kereskedő egy klienssel beszélgetett. Tényleg beszélgettek, nem torkolt sietős ügymenetbe a diskurzus. A férfi a kezét is felemelve hangosan köszönt. A kézmozdulat, a köszöntést kísérve, nyomatékot adott az üdvözlésnek, s a kívülállást, ami szűkre gombolt mellényként szorult az egész hangulatomra, azonnal megoldotta.

– Jani, foglalkozz az úrral légy szíves! A fiatal fiú épp egy fát húzott át a hálózó tölcséren.

– Azonnal! Apa, anya kérdezi, hogy hasábra, vagy karikára vágva süsse a krumplit.

Egyből ott ültem az esti asztalnál, ez a kora délutáni óra nem volt már egy idegen test az ünnepi készülődésben. Hálát éreztem. Ritkán akarok annyira vásárolni, mint akkor, de inkább nagy fák voltak kiállítva, nekem legalábbis túl nagyok. Végig vezettek a soron, aztán szabadjára engedtek. Kifelé menet még visszafordultam, hogy magammal vigyem azt a hangulatot, amivel fogadtak. Ugyanaz az intés, csak most megértéssel fűszerezve, hogy hát igen, van ilyen. Minden együtt van, azt’ még se. Épp kiléptem volna, amikor észrevettem a kapu jobb oldalán, a sarokban egy ezüstfenyőt.  Ráadásul gyökeres, nagy földlabdával. Fajtája díszpéldányának tűnt és Jani körbe is forgatta nekem. Tökéletes dramaturgia. Kilenc ezer, mondta az én számmal nagyanyám, mert nekem eszembe se jutott volna alkudni. Önnél a helye, mondták mély meggyőződéssel, és már vitték is hálózni. Királynőként állta végig az egész ünnepet és kiültetve ma is megcsodálom, ha apósomnál járok. Ennél is fontosabb, viszont, amit akkor a fával együtt még hazavittem.

Ennyi évvel a hátam mögött, megint átéreztem valami fontosat az ünnepből. Az ünnepet, főleg a család, de mellette sokan mások is teszik azzá, ami. A család is integrálva van egy tágabb társadalmi szövedékbe. Ezen tágabb közösség által megélt pillanatok akkor lényegiek, ha a közösség minden tagja részt vehet benne. Ezért, ha máskor nem is, ilyenkor nagyobb a felelősségünk azért, hogy aki akar, az lehessen is részes. Eladóként, buszsofőrként, szomszédként, még Oszlopos Simeonként is. Felelünk a több időt és figyelmet még igénylő kisgyermek, a több időt és figyelmet már kiérdemlő idősebbek részvételéért, és egy mosollyal, biztatással, kérdéssel a velünk szembejövők részvételéért is. A csend pillanatában az éteri hang feloldja a szoliptikus magányt. S annál inkább, minél többen meghalljuk a fa köré állva. Fontosabb, ami a fa körül van, mint ami alatta. Legalábbis jó lenne, ha így lenne. Mi több, ha már karácsony van, legyen így.

Boldog Karácsonyt!