Komoly dolgokról könnyedén

A Kertipadon Kepes András

Kepes András. Nem szereti magát meghatározni, mi is csak próbálkozhatunk. Ő nekünk egy minden szinten emberközpontú, professzionális szakember. Író, egyetemi tanár, a megfelelő mennyiségű és minőségű öniróniával megáldott, többszörösen tapasztalt férj és gyermekeit rajongásig szerető családapa. Tágabb értelemben is nagycsaládos, mert műsoraiban annyira természetesnek és őszintének hatott, hogy sok helyen fogadták tiszteletbeli családtagnak. Hálából világhírességeket, vagy csak „szimplán” a világot hozta otthonainkba. Most az ő érzékeny, de szilárd alapokon nyugvó világába nyerhettünk betekintést. Életünk legjobban sikerült Desszertje volt!

Kepes hamiskás

Hadd kezdjem egy személyes élménnyel, és ezzel kapcsolatos lesz a kérdésem is. Már a harmadik egyetemre jártam, mögöttem volt már több mint száz vizsga, de ha Édesanyám pont akkor jött be, amikor két tétel között a magamnak engedélyezett pár perces Roland Garros közvetítést néztem, ő sosem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg, hogy „Neked nincs tanulni valód?”. Nálatok milyenek voltak a szülői elvárások, ha voltak egyáltalán?

Olyan elvárás nem volt, hogy mi legyek, de nagyon szigorú morális közegben éltünk. Nem volt egy katolikus család, de mintha egy jezsuita kolostorban lettem volna. Anyám szigorú asszony volt. Állandóan morális példabeszédeket tartott. Csak egy példa, ami talán a legnagyobb sérülést okozta a lelkemnek, kamaszkoromban hangzott el, amikor elkezdtem lányok után járni. Azt mondta, hogy „Kisfiam, csak arra figyelmeztetlek, ha egy lánnyal jársz, akkor úgy viselkedj vele, ahogy te szeretnéd, hogy a nővéreddel viselkedjenek”. Mire rájöttem, hogy mit szeretne a nővérem, már rég elváltam. Szóval, szigorú környezetben nevelkedtem. Pénzről, például sosem beszéltünk. Nem azért, mintha lett volna. Hanem mert úgy gondolták, hogy csakis a tudás, a szellem, a tisztelet, a becsület olyan dolgok, amelyek említésre méltók. Fennkölt hozzáállás, de nagyon nyomasztó tud lenni. De abba nem szóltak bele, hogy mit szeretnék csinálni.

És mit szerettél (volna) csinálni?

Voltak álmok. Buenos Aires-ben, kamaszkoromban, sokat néztem egy TV sorozatot, aminek főhőse egy magas, kékszemű, erős állkapcsú férfiember volt, tehát külsőre is nagyon tudtam vele azonosulni. Ez a férfi egy újságírót játszott, egy hongkongi riportert. Minden rész úgy kezdődött, hogy ott ült a hongkongi irodájának az íróasztalánál, a háttérben a nagy üvegablakon át lehetett látni a várost. És úgy folytatódott, hogy gyönyörű nőket csábított el, közben agyon verte az egész maffiát, majd úgy lett vége, hogy megint ül az irodájában, és írja sztorit. Ilyen íróféle szerettem volna lenni. Megtettem a szükséges lépéseket, hogy olyan legyek, mint ő. Elkezdtem bokszolni, és a BKV Előre igazolt versenyzője lettem. Aztán beszereztem egy második világháborús írógépet, apám kinőtt zakójában jártam, majd elsőéves egyetemista koromban szakállt növesztettem, tehát lassan minden külsőség egyben volt ahhoz, hogy író legyek. A szüleim egyedül a boksztól féltettek, hogy hülyére verik a fejemet, ezért ebbe beleszóltak, de másba nem.

Az én édesapám sem szólt bele mit csináljak, de voltak áttételes instrukciói. Az egyik, továbbtanulásom serkentő, az volt, hogy „Édes fiam, jegyezd meg, bunkóból nem lesz nyírfa”. Az egyetem azért nálad is természetes volt, nem?

Az én szüleim, történelmi okoknál fogva, nem végeztek egyetemet. Apám értelmiségi családból származott, szüleim öt nyelvet beszéltek, és tudásuk messze fölötte ált annak, amit egy egyetem adott, de diplomát nem szerezhettek. Apám kiskoromtól fogva büszke volt rám. Egy nagyon okos kisfiúnak voltam kikiáltva, aminek az is lehetett az oka, hogy lényegesen kisebb voltam a koromnál. Voltak erről családi történetek, az egyiket így mesélte apám egyik barátja: „Te nem is emlékszel rá, hogy apáddal vitatkoztunk, te pedig karonülő csecsemőként egyszer csak megszólaltál, és eldöntötted a vitát.” Megjegyzem, lehet, hogy akkor már 16 éves voltam, csak nagyon kisnövésű, de ők úgy élték meg, hogy csodagyerek vagyok. Míg Apám felnézett rám, addig Anyám inkább aggodalmaskodó volt. Anyámnak irtó jó humora volt, mondta is nekem 18 éves koromban:” Édes fiam, te csodagyerek voltál, mert most pont annyi eszed van, mint 3 éves korodban.” Tehát inkább ilyen ironikus szentenciákat kaptam.

Mennyire voltál önálló gyerek?

Elég korán önálló lettem, de ezt nagyrészt az élet alakította így. Még nem jártam iskolába, amikor két évre intézetbe kerültünk a nővéremmel. Szüleim akkor mentek először külföldre dolgozni, és abban az időben, ha tőkés országokba mentek a szülők, nem vihették magukkal a gyerekeket. A hivatalos duma az volt, nehogy a kapitalista szellem a gyereket megrontsa. Valójában túszként tartották itthon a gyerekeket, nehogy a szüleik, ahogy akkoriban mondták, elfelejtsenek hazajönni. Aztán később, amikor Argentínában éltünk, már én döntöttem úgy, hogy a család előtt, a harmadik gimnáziumra haza szeretnék jönni, mert tudtam, hogy Magyarországon akarok majd egyetemre járni. A negyedik gimnáziumot úgy végeztem, hogy egyedül laktam egy lakásban. Persze, mindenki engem irigyelt. Aztán előfelvételis katona voltam, és utána már nem akaródzott visszaköltözni a szülőkhöz. A nővérem viszont nagyon rá volt gyógyulva a családra, így szüleim a „Hogy kell a gyereket segíteni?” energiájukat mind a nővérembe fektették, engem meg békén hagytak.

Mint mindig- történet sok idő kevés

Mint mindig, történet sok, az idő kevés

Az elmondottakból mégis az látszik, hogy egy szigorúbb, konzervatívabb nevelést kaptál. Te pedig egy kifejezetten liberális, engedékeny szülő lettél. Azt mondják, jellemzőbb az, hogy olyan mintát adunk tovább, amilyet kapunk. Mi volt a váltás oka?

A kutatások azt bizonyítják, hogy azok a fiúk, akik az édesanyjukkal jó viszonyban voltak, és én jó viszonyban voltam, általában sikeresebbek. Az ő szigorúsága inkább egy morális szigorúságot jelentett. Nem voltak pofonok, meg büntetések, ilyesmik, de ez a morális szigor annyira megnyomorította a lelkemet, hogy én ezt próbáltam elkerülni a saját gyerekeimnél. Úgy éreztem, hogy minden kategorikus imperatívusz árt. Persze, az ember mégis elkövet ilyeneket. Ha visszaidézem én mit rontottam el a saját gyerekeimnél…. Nos, az egyik ilyen egy mondat volt, amikor a gyerekeimnek azt mondtam, hogy „Édes Gyerekeim, olyan szakmát választotok, amilyet akartok, én egy dolgot kérek, hogy abban a legjobbak legyetek”. És akkor nekem nem ugrott be, hogy ez mekkora nagy marhaság. Különösen, ha ezt egy sikeres apa mondja. Hogy ez milyen hihetetlen nyomasztó a gyermeke számára. Ez pl. olyan mondat, amit nagyon megbántam. Olvastam ezzel foglalkozó könyveket, és azok is megerősítették, hogy ha az elvárásokat ilyen magasra emelik, az paralizál. Tehát a gyermekeim maguktól fejlődtek.

Talán nem mindenki tudja, 6 gyermeked van, s 5 lánygyermek után megszületett első fiad, Lukács.

Azt szokták tőlem kérdezni, hogy más a fiú, mint a lány? Bizonyos értelem tényleg más, aki már öltözőben járt, az tudja, de ezen túllépve, mondjuk, az öt lány is mind más. Az a furcsa, hogy amikor megszülettek a gyerekeim, akkor szembesültem azzal, hogy ha az ember alaposan szemügyre veszi azt a kisbabát, akkor ki lehet találni, hogy ő milyen lesz. Nem változik az ember. Ott fent eldől, én ebben hiszek, ebben nagyon makacs vagyok. Az oktatás, a tanulás, az egyéb szociális ráhatások minimális szerepet játszanak ahhoz képest, hogy kinek mi van megírva. Ez nagyon ezoterikusan hangzik, de az összes gyerekemnél ez derült ki. Van egy lányom, aki nyitott hasfallal született, kicsi volt az esélye arra, hogy életben marad. A klinikán azt mondták az orvosok, hogy az ilyen betegség nem jár egyedül, nagy az esélye, hogy értelmi fogyatékos is lesz. Átvitték a Tűzoltói utcai intenzívre. Én néztem ezt a gyönyörűséges kisbabát, és kérdeztem egy ottani orvostól, hogy mondd, hülye is lesz. Ő rám nézett, és azt mondta, „Nem. Ő nem lesz hülye, te vagy a hülye. Ebből egy nagyon okos kislány lesz.”. És ezt állítólag abból tudta megállapítani, hogy nagyon gazdag volt a lányom mimikája. Amikor az inkubátorba cukros gézt lógattak neki, azt olyan pedánsan nyalogatta, ahogy az egész életét élte. Egy igazi versenyló lett. A professzor, aki megműtötte őt három évesen, azt mondta, hogy „Most már mehet karatézni.”. Rozika el is kezdett kb. 8 évesen karatézni, és Európa-kupa bronzérmes lett. Imádott vizsgázni. Sajnálta a felnőtteket, mert nekik nem volt két ővvizsga közt, un. csíkvizsgájuk. Most Londonban elemző közgazdász a KPMG-nél, és minden egyetemet ő intézett magának, nekem nem kellett semmit sem csinálni. Másik gyermekem meg olyan bizonytalan volt, hogy amikor elmentünk korcsolyázni, akármit is csináltunk, nem mert a padról leszállni. És a mai napig ilyen. Van egy régi mondás, hogy úgy szeresd a gyermekedet, amilyen, és akkor olyan lesz, amilyennek szeretnéd. Ezt gondolom megoldásnak.

Egy gondolatra még vissza Argentínába. Egyrészt egy katolikus ország, szertartásos külsőségekkel, másrészt egy latinos közeg, könnyed lelkiséggel. Te mennyire láttad ezt ambivalensnek, hogy érezted ott magad?

Mielőtt kikerültem Argentínába, Libanonban franciául végeztem az iskolát, tehát nem beszéltem spanyolul. Én fura voltam nekik, de nem a nyelvtudás hiánya miatt. Argentínában az általános iskola hét osztályból áll. Az első gimnázium számít nyolcadiknak. Én elmentem az első nap az iskolába, nem tudtam hogy kell öltözni. Hát, röhögő görcsöt kaptak, amikor megláttak engem rövidnadrágban, kis trikóban, mert ott az elsős gimnazisták hosszú szürke nadrágban, zakóban, fehér ingben, nyakkendőben jártak, és a tanárok „úr”-nak szólították őket.

És méltóságteljesen tangóztak?

Annál durvább volt a történet, mert mellette ez a latin vehemencia volt. Ha ilyen részleteket el lehet itt mesélni, a fiúk érett férfiasságukat fitogtatták egymás előtt, a fiatal tanárnők jelenlétében, szerencsére, csak a pad alatt. Ez nekem meglepő volt, hiszen nálunk nem ez volt a szokás.

Így emlékszem én is.

Én szerencsére az első padban ültem, a fiatal tanárnő az első padnál nem is mert hátrébb menni, csak nekem magyarázott, mert nem mert másfelé nézni. Olyan is simán előfordult, hogy egy gyerek pisztollyal jött iskolába, vagy felrobbantották az iskola WC-jét, de úgy, hogy fal is kidőlt. Szóval, kicsit más volt a légkör. A tangót kérdezted, arra emlékszem, hogy kötelező volt a lezselézett haj. Olyan kemény volt a hajunk, hogy ha az ember fejére esett volna egy tégla, az visszapattant volna róla. Tehát én is ilyen lezselézett hajjal jártam, zakóban, vikunya sál rajtunk, a kalap behúzva a szemünkbe, és mentünk a lány iskola elé, bámulni a csajokat. Nagyon komoly életet éltek ezek a fiatalemberek, amiből én többnyire ki voltam rekesztve. A szüleim nagyon féltettek, mert ebben az időben Argentínában puccs puccsot követett. Apám sofőrjét pl. elrabolták, soha nem került elő. Vagy amikor belőttek a követségre, és megsebesült két diplomata, tehát volt mitől szoronganiuk. Ezért nem mehettem olyan helyekre, ahova szívem szerint mentem volna.

És hova mehettél?

Mehettem a zsoké klubba. Ahol a medencébe hozták az italokat, de a nők csak egyrészes fürdőruhát hordhattak. Amikor először bementem a fecskémben (akkori oldalt kötős úszónadrág), a biztonsági őrök kivezettek. Szeméremsértést követtem el, mert a férfiaknak csak hosszú gatyában lehetett bemenni. Szóval, egy teljesen más világ ahhoz képest, amit én az otthoni barátaimtól hallottam. Ők buliztak, csajoztak, élték a világukat, én meg olyan voltam, mint egy kivasalt hülyegyerek. Ezért is menekültem haza, és próbáltam bepótolni a lemaradásomat.

Ugorjunk egy nagyot, első munkahelyed a Magyar Rádió volt. Akkor a rádió még tán nagyobb hatású volt, mint a televízió, mert több mindent lehetett mondani. A Gondolatjel egy nagyon sikeres műsor volt, annak te főszerkesztője voltál. Hogy kaptál ilyen nagy bizalmat? A felelősség nyomasztott-e? Egyáltalán hány éves voltál?

Az egyetem után, 1973-ban kerültem oda, 1948-ban születtem, tehát 25 éves voltam. Magyar –esztétika szakon végeztem. Az egyetem után hatalmas tolongás volt a tanszéki helyekért, nekem meg tömegiszonyom van, így azt mondtam, hogy oda én nem megyek, ahol mindenki próbálkozik. De már az egyetem alatt bedolgoztam a rádió spanyol szekciójába. Meg latin-amerikai novellákból írtam rádiójátékot, ezért ide már akkor hívtak dolgozni. Akkoriban a Magyar Rádiónak voltak idegennyelvű adásai, angol, német, francia, spanyol, török, görög, szóval, számos nyelven készültek műsorok. Itt meg olyan nagy tolongás nem volt, nem voltak olyan sokan, akik spanyolul tudtak volna rádiózni, ezért úgy gondoltam, hogy inkább odamegyek. Isteni iskola volt, mindent kipróbálhattunk. Készítettünk híreket, kulturális műsorokat, sportműsorokat, szinte nem volt olyan területe az újságírásnak, amivel ne lehetett volna próbálkozni. Közben meg rizikó sem volt, mert garantáltan senki nem hallgatta. Valljuk be, az nem nagyon életszerű, hogy az Andokban az indián odateker a Magyar Rádióra, és meghallgatja a szocialista hírközlés legújabb leleményét. Közben meg jártam az újságíró iskolába is, ahol tanított engem a kulturális főosztály vezetője, akit később mesteremnek fogadtam, bizonyos Vajda Marci bácsi. Rokonszenvezett velem. Azt mondta, hogy ha lenne kedvem átmenni hozzá, akkor tegyek le 20 deka anyagot, ami őt meggyőzi. Én kérdeztem tőle, hogy az mennyi. Innen nem messze, a Rádió Pagodájában ültünk, ott volt előtte egy Népszabadság, így felemelte, majd visszaejtette az asztalra, és azt mondta: „Ez úgy két deka”. Hát, mondom, én tíz Népszabadságnyi anyagot nem tudok összeírni. Aztán eszembe jutott, hogy a rádióban hangtekercsek vannak. Felmentem a szobámba, ott már volt néhány anyag, amit készítettem, visszamentem, letettem elé a tekercseket, és azt mondtam, hogy Marci bácsi, szerintem ez pont húsz deka. Nézett, elment, meghallgatta, visszajött és azt mondta, hogy fel vagyok véve. Meg azt is, hogy meg kéne ünnepelni azt, hogy hosszú évek óta én vagyok az első, akit ő vett fel, de nem úgy, hogy fentről rászóltak. Úgyhogy ez nagy ünnep volt számomra, ettől fogva ő volt a mentorom és mesterem.

Milyen volt az akkori rádiós csapat?

Marci bácsi fantasztikus pasi volt. És ebben a periódusban jelentek meg azok a fiatalok, akik már nyelveket beszéltek, jó egyetemeket végeztek, és velük próbálták lecserélni azokat a gyorstalpalót végzett melós kádereket, akik történetesen nagyon aranyosak voltak, de szakmailag nem voltak olyan felkészültek. A rádió akkori elnöke, Hárs István döntött úgy, hogy megpróbál egy erősebb generációt csatasorba állítani. A gazdasági rovat vezetője nem sokkal volt idősebb nálam, a Lipovecz Iván, aki később a HVG főszerkesztője lett, Bolgár György lett a hírszerkesztőség helyettes vezetője, Mester Ákos volt a Krónika vezetője, tehát ilyen harmincas társaság volt a vezetőség, és engem kértek fel, hogy legyek a kulturális rovat vezetője. Csak amikor az öreg, elment nyugdíjba, akkor elkezdtem szorongani, hogy Marci bácsi, ha te most elmész nyugdíjba, akkor mi lesz velem. Erre ő azt mondta, hogy „Figyelj, én itt mindenkinek elhintettem, hogy ilyen tehetség, mint amilyen te vagy, itt hosszú évtizedek óta nem volt. Mi ketten tudjuk, hogy ez nem igaz, de amíg ezek itt erre rájönnek, az 2-3 év. Tehát van 2-3 éved, hogy összeszedd magad.”

Tudjuk, hogy nem volt szükséged 2-3 évre. A Stúdiót nem tudjuk megkerülni, hiszen átütő ismertséget az hozott neked. Ha hiszed, ha nem, emlékszem a Stúdió első adására, amikor Érdi Sándor ott ült, kissé szorongva, azért is, mert tőle tudom, mindig is utálta a képernyőt, meg azért is, mert valami nagyon mást akartatok csinálni, és nem tudta, hogy ebből mi lesz. A Te szemszögedből milyen volt? Te is izgultál a képernyőn, illetve azon, hogy ebből mi lesz, mert ha jól tudom, egyből az első műsor után le akarták tiltani a Stúdiót. S egyáltalán, hogy kezdődött a TV?

Én úgy kerültem a TV-hez, hogy az Érdi Sanyi a Televízió kulturális főszerkesztője volt, én meg a Rádióé. Akkor rendszeresen voltak politikai tetemre hívások a pártközpontban. Minden fontos lapnak a főszerkesztőjét berángatták, és elmondták, hogy ez jó volt, ez nem volt jó, elmondták, hogy mit szeretnének, közben mindenféle hülyeségeket beszéltek. Mi az Érdi Sanyival egymás mellett ültünk, és amőbáztunk. Aztán egyszer csak azt mondta, ha még többet szeretnék vele amőbázni, akkor menjek át hozzá a televízióba, mert most indul egy új kulturális műsor. Ennek ő lesz a főszerkesztője, és én lennék a főszerkesztő helyettese. Bár riportokat már azelőtt is készítettem a TV-nek külsősként, de ha úgy vesszük, amőbázás céljából kerültem a TV-be. A kérdésedre válaszolva, igen, izgultam, de igazi feszültséget az okozott, amikor először élő TV adásba kerültem. Az az érzés, hogy ül az ember a mikrofon előtt, és tudja, hogy bármit mond, azt százezrek hallják, már a rádióban is megvolt, csak a televízióban, mivel akkor még egyetlen csatorna volt, milliók látták.

Emlékszel az első élő adásra?

Persze, a rádióban egyből megkínáltak egy három órás műsor vezetésével. Beültem a stúdióba, szerencsére vendég is volt, kigyulladt a lámpa, és éreztem, hogy nem jön ki hang a torkomon. Szó szerint, kinyitottam a számat, és csak tátogtam. Nem tartott sokáig, talán pár évig, legalábbis nekem úgy tűnt, hogy a pár másodperc alatt évek teltek el.

Annyira izgultál?

Annyira feszült voltam. Rögtön odafordultam az egyik vendéghez, gondoltam, szenvedjen ő. Feltettem egy kérdést, ő elkezdett beszélni, így volt arra idő, hogy rendezzem a gondolataimat. Amikor az első TV-s élő adásom volt, és be kellett jelentkeznem a kamerába, akkor meg szabályosan eszméletemet vesztettem. Fura módon ez senkinek nem tűnt fel. Nekem igen, mert nem tudtam, hogy mi történik. Elkezdtem beszélni, éreztem, hogy elhomályosul minden, nem hallok, nem látok. Amikor vége lett, odamentem a kollegáimhoz, és megkérdeztem, mint mondtam. Szerintük, minden rendben volt, tök normálisan beszéltem.

Szerencsédre nem arról beszéltél öntudatlanul, amit mindenki gondolt, hogy vesszen a Párt, vesszen a Szovjetunió.

Nem, ez Hál’Istennek egy kulturális műsor volt. Aztán ezek a helyzetek apránként elmúltak, és később már egyáltalán nem zavart az ilyen szereplés.

Térjünk vissza a Stúdióhoz!

A Stúdió nagyon szórakoztató volt, és valóban az történt, amire utaltál. Nekünk azt mondták, hogy kellene egy kulturális műsort csinálni, és mi ezt komolyan vettük. Nem tudtuk, hogy abban az időben az volt Aczél György (a kommunista párt kulturális vezetője) elképzelése, hogy minél olvasottabb egy sajtóorgánum, annál kevesebbet szabad neki, és minél kevésbé nézett, olvasott, annál többet. Tehát egy kisebb, vidéki lapnak többet lehetett…..

A Tiszatáj volt ilyen.

Pontosan, a Tiszatáj, vagy a Jelenkor is közölhetett olyan verseket, írásokat, ahol rezgett a léc. De ilyen volt a színház is. A kaposvári színházban lehetett olyan előadásokat tartani, amit a budapesti színházakban nem. Az első számú médium a televízió volt, így elméletileg, nekünk lehetett volna a legkevesebbet. De ezt elfelejtették velünk közölni. De ha ezt megtették volna, akkor én át sem jövök a Rádióból a TV-be, mert a rádióban már nagyon szabadon tudtunk műsorokat készíteni. Tehát olyan embereknek, akikkel én a rádióban interjúkat készítettem, a TV-ben esetleg a nevét sem lehetett kimondani. Akár még a kész adásból is kivágták őket. Ilyen különbség volt a kettő között. A Stúdió első két adása politikai botrányt kavart, én abba is akartam hagyni a televíziózást. Egy professzorom, Huszár Tibor, azt mondta, hogy a viharos időket a tudomány árbocához kötözve kell átvészelni, ezért megpályáztam egy aspiratúrát. Csak az első évben szociológiából nem vettek fel, mert odaszóltak, aztán a következő évben esztétikából próbáltam meg, később kiderült, hogy ekkor is odaszóltak, így ide sem vettek fel. Ekkor úgy döntöttem, hogy megpályázom a Stanford Egyetemet. Oda meg nem szólt senki, így oda felvettek.

Valamelyik este a feleségemmel néztük Enyedi Ildikó filmjét a Simon Mágust, amiben feltűnt Halász Péter, a magyar avantgard színház egyik legnagyobb alakja, akit elüldöztek innen. Vele kapcsolatosan volt egy történeted, ami számomra hihetetlennek tűnik, de pontosan bemutatja annak a kornak a kultúrpolitikáját. Tudod mire gondolok?

Ez még a rádióban volt. A BITEF a legnagyobb avantgarde színházi találkozó volt Belgrádban. A Halászék akkor már egy new-york-i színházként nyertek. Erre a párközpontból jött az ukáz, hogy nem lehet bemondani, hogy ők nyertek. Nem hittem el, mondtam, hogy ezt most nem gondoljátok komolyan, hogy egy kulturális szerkesztőségben nem mondjuk be annak a nevét, aki megnyerte a legrangosabb színházi fesztivált. És akkor poénból megkérdeztem, hogy akkor az elsőt ne mondjam be, hanem kezdjem a másodikkal? És erre azt mondták, hogy „Pontosan”. Hát ezek nem normálisak, gondoltam, de mondtam, hogy jó. A második helyezett Pina Bausch német társulata volt, annyi örömöm volt csak, hogy jól kihangsúlyoztam a nevének az első felét, de a győztest nem említettem. Ezzel azt érték el, hogy ezután mindenki azt kérdezte, na jó, de kivolt az első? Így aztán sikerült egy hatalmas reklámot csinálni a Halászéknak. Ha csak annyit mondtunk volna, hogy az első helyen a new-yorki Squat Színház végzett, ebből senki nem tudott volna meg semmit, így meg mindenki a Halászékról beszélt. Ilyen korlátok között kellett driblizni és eljutni a falig.

Te akkoriban a magyar televízió sztárja voltál. Volt fogadókészség külföldön is a műsoraidra?

A dokumentumfilmjeimet árulta a televízió, azok közül többet megvettek Ausztráliától Portugáliáig. Többek között ebből utaztunk, így tudtunk elmenni pl. a cannes-i fesztiválra. De a többsége az én munkáimnak annyira a helyi emberekről, helyi embereknek szólt, hogy azokat nem nagyon vették volna meg.

Ha már a dokumentumfilmjeidet említetted, Horthy Miklós fiáról is készítettél filmet, és szoros barátság is kialakult köztetek. Ismeretségi körödben ez megütközést keltett?

A környezetemben nem. A környezetem tudja, hogy én elég autonóm vagyok. De a dokumentumfilm utáni kommentek elég elgondolkodtatók voltak. Voltak, akik azt írták, hogy miért nem megyek az anyámba, hogy miért akarom tisztára mosni ezt a fasisztát. A másik oldal meg azt mondta, hogy hogy jövök én ehhez, miért is áll velem szóba a Horthyné, tehát egyik szélsőség sem tudta elfogadni ezt. De az emberek nagy többsége normálisan reagált. Sőt, amikor Horthy Istvánék megkértek, hogy kísérjem el őket egy megemlékezésre, Kenderesre, elmentem. Amikor megérkeztem, ott voltak már a Gój Motorosok, és ahogy mentem be erre a megemlékezésre, az látszott az embereken, hogy a nagy részük örült nekem. De volt egy motoros, aki nagyon nézegetett, nem vette le rólam a szemét. Rámosolyogtam. Ettől felszabadult, odajött és azt mondta, hogy jaj de örül, hogy ott vagyok, gyerekkora óta én vagyok a kedvence. Én, egy Gój motorosnak. És azt kérte, hogy lehetne-e szó egy közös képről. Nem tudtam, hogy most provokál, vagy tényleg szeretne egy közös képet. De azt mondtam, hogy persze, nyugodtan. Megtörtént a fotó, és én vártam, hol fog ez majd megjelenni. De sehol nem jelent meg, ez neki kellett, a saját albumába. Tehát azt gondolom, hogy azok a szembenállások, amit hisztérikus szinten kommunikálnak, azok is kezelhetők minden olyan esetben, ha a másik úgy érzi, hogy az ember elfogadó és kíváncsi rá. Én így működtem az elmúlt évtizedekben, és a hátralévő kis időben már nem szeretnék rajta változtatni.

És most jöjjön néhány érdekes részlet András szabad előadásából.

Kepes mesél

A Desszertről

Amikor a Desszert ment a televízióban, egy idő után baráti társaságok jöttek össze, megvacsoráztak időben, s úgy nézték a TV-t, hogy közben ők is velünk együtt desszerteztek. Az volt az érzésük, mintha a helyszínen részt vettek volna a beszélgetésben. A Desszert egy nagyon sikeres történet volt, ami tulajdonképpen véletlenül indult. Volt egy sorozatom a 90-es évek elején, az volt a címe, hogy Apropó. Ez havonta egyszer jelentkezett, és dokumentumfilmekből állt. Amikor Horváth Ádám lett a televízió elnöke, akkor behívott engem és azt mondta, hogy nagyon szeretné, ha én elindulnék egy másik műsorral is. Mondtam neki, hogy havi egy dokumentumfilm nekem éppen elég. Azzal van elég babra munka, anyaggyűjtés, forgatás, vágás, én ennél többet nem is ambicionálok. Arról nem is beszélve, ha havonta csak egyszer szerepelek, akkor nem is utálnak sokan, akik nem kerülnek képernyőre. Erre ő azt mondta, ha nem lesz még egy műsorom, akkor azt fogják mondani, hogy ő elnyom engem. Erre mondtam neki, mi lenne, ha én ezt írásba adnám, hogy ő nem nyom el engem, és ezt mindig meglobogtatná, ha ez szóba kerül. De addig erősködött, amíg el nem kezdtem rajta gondolkodni, hogy mi lenne az a másik műsor, ami nem olyan megterhelő, mint egy dokumentumfilm sorozat. Arra jutottam, hogy legyen ez egy beszélgetős műsor. Mert ott mi van? Leülünk, beszélgetünk, és kész a történet. Ez eddig OK, de hogyan csináljam? Azon gondolkodtam, hogy az én magánéletemben melyik az a helyzet, ahol jókat tudunk beszélgetni, és oda lyukadtam ki, hogy ez vacsora után szokott lenni, amikor az ember már jóllakottan ellazult, és borozgat a fehér asztal mellett. Ezt lenne jó a televízióban reprodukálni. Ne felejtsük el, hogy 1994-ről beszélünk, ebben az időben a televízió még meglehetősen merev műfaj volt. Voltak kerekasztal beszélgetések, ahol a vendégek félkörben ültek egymás mellett, mert a rendezőnek sokkal egyszerűbb volt elhelyezni a kamerákat. Mindenki öltönyben, nyakkendőben, ahogy az akkor illett, mindenki kivárta a másikat, megvolt ennek a maga unalmas módja. Ehhez képest a Desszert egy felszabadult, lazább, normális vacsora utáni beszélgetés volt. A siker titka ez lehetett, hogy a Kádár korszak és az azt követő merevség után, ez egy oldott hangulatú műsor volt. Én is csak apránként jöttem rá, hogy mitől működik jól egy ilyen műsor. Például attól, ha van benne egy nő. Utóbb kiderült, ha már kettő van, az már nem jó, mert akármilyen jó fejek a nők, ha ketten ülnek egy asztalnál, ott vér folyik. Aztán legyen benne egy okos, hogy valami szellemi színvonalat hozzunk, aztán legyen benne egy olyan okos, aki nem olyan okos, mint a másik, de érti azt a másik okost. És kell hogy legyen egy humoros. De nem árt, ha van egy olyan, aki érti is annak a humorát, hogy legyen, aki nevessen rajta. Aztán legyen benne egy ismert, aki miatt bekapcsolják a televíziót. És legyen benne egy meglepetés személy is, aki esetleg jobb lesz, mint az ismert, ami majd ott derül ki. Az ismert ember fontos volt. Az volt az érdekes, hogy amikor már azt hittem, hogy bárkit meghívhatok, mert a nézők megbíznak bennem, és elhívtam három ismeretlen, de nagyon érdekes embert, akkor a nézők nem kapcsolták be a TV-t. Döbbenetes volt megértenem, hogy a néző úgy működik, mint a kisgyerek, aki minden este ugyanazt a mesét szereti hallgatni, és ha az ember elkezdene egy új mesét, amiről azt gondolja, hogy jobb lesz, akkor azt csak valami trükkel lehet becsempészni. Tehát, nő, okos, humoros, ismert, meglepetés stb., ez már 6-7 személy, de csak három vendégem lehetett, ezért igyekeztem a karaktereket kapcsolni. Volt olyan furcsa felállás, hogy a nő volt az okos, vagy a humoros.

Az is érdekes volt számomra, ahogy megtanultam, hogy lehet a beszélgetés közegét létrehozni. Nem mindegy, hogy embereket hogy ültetek le. Később tudtam meg, amikor kommunikáció elmélettel foglalkoztam, hogy ráéreztem bizonyos dolgokra. Nem mindegy, hogy valakit szembe ültetek le, vagy magam mellé. Ezzel a beszélgetés dinamikáját lehet változtatni. A magyar nyelv nagyon jól reagál arra, hogy hogy működik a non-verbális kommunikáció. Azt szoktuk mondani, hogy „Szembe babám, ha szeretsz”, tehát akit szeretek, azt magammal szembe ültetem. Ugyanakkor mondjuk azt is, hogy „szembe szállni” valakivel, vagy ha vitába kerülök valakivel, azzal „szembe kerülök”. Tehát akikről azt gondoltam, hogy köztük egy kis drámai feszültséget lehet kelteni, őket ültettem szembe egymással. Magammal szemben pedig azt ültettem, akiről úgy gondoltam, hogy segítenem kell. Figyeltem, mikor ad olyan jeleket, hogy pl. meg szeretne szólalni, de nem mer. Olyankor rákérdeztem nála. Így elkezdett működni a dolog, sikerült felszabadítani az embereket. Mondjuk nem mindenkit kellett, mert volt pl. egy csodálatos színész barátom, aki úgy érkezett, hogy volt benne már egy üveg viszki. Amikor leültünk, mindenki rendelhetett, amit akart, ő akkor is viszkit rendelt. A harmadik pohár után kérdeztem tőle, hogy nem kér-e inkább egy teát. Lehetett látni, hogy összerázkódott már a gondolattól is.

Aztán több házasságban is sikerült kommendálnom. Kováts Adél, gyönyörű színésznőnknek, színházigazgató most már, volt akkor egy nagy szerelme, akit Kovács Tibinek hívtak, egy nagyszerű balett táncos. Az Adél jött a Desszertbe, a háttérben ült a Tibi. Mondtam az Adélnak, hogy „Az utolsó darabban, amiben láttalak, menyasszonyt játszottál. Úgy vettem észre, neked nagyon tetszett, hogy menyasszonyi ruhában vagy. Nem szeretnél te igazából is menyasszony lenni?” Egy kicsit összerándult az arca. Erre én, „Csak nem akarod azt mondani, hogy ez a pernahajder nem akar elvenni? Az ország egyik legszebb nőjét?” Aztán oldva egy kicsit a helyzetet, folytattam, hogy mi a jó neki abban, hogy feleségül megy egy Kovácshoz? Hiszen Kovácsból Kovács lesz. Erre Adél azt mondta, hogy neki ez régi vágya, de kínos ezt egy nőnek szóba hozni. Megjegyzem, nem minden nőnek kínos ez, de neki az volt. És akkor látom, hogy a Tibi meg hátul csúszik le a széken. De a lényeg az, hogy néhány hónap múlva hallom, hogy a Kovács Tibi elvette az Adélt feleségül. Aztán az is előfordult, hogy egy színházban mellettem ült egy idős asszony. Az mondta, hogy én biztos nem tudom, de nagyon jót tettem a fiával. A fia zongoraművész volt, és szerepelt a Desszertben. Elmondta, hogy neki mindig az volt a baja, hogy csak színésznőkre vágyott. De nagyon ritkán jön össze a szín-ész-nő, vagyis, hogy színe is legyen, esze is, meg még nő is legyen. Olyan sikeresen szerepelt a műsorban, hogy a nő, akit ő régóta kiszemelt magának, a műsoron keresztül beleszeretett, és végül összejöttek. És úgy látszik, hogy a zongoristáknál elég jól működött ez a dolog. Vásáry Tamás volt nálam és a műsor után kapott egy levelet, egy nála kb. 50 évvel fiatalabb és harminc centivel magasabb balett táncosnőtől, aki azt írta, hogy látta őt a Desszertben, és szerinte őket a jóisten is egymásnak teremtette. A mai napig a felesége. Egy műsor így is összekapcsolhat embereket.

A Tövispusztáról

Eljött az a pont, amikor úgy éreztem, hogy nem szeretnék már a valósággal foglalkozni, vágjunk bele a fikcióba. Ennek annyi előzménye volt, hogy a könyvemben, ahol történeteket írtam, volt egy utolsó fejezet, aminek az volt a címe, hogy az én történetem. Lényegében az életemet írtam le, a gyerekkoromtól kezdve, a betegségemen keresztül, egészen a feleségemmel való megismerkedésemig. A mamám, akkor még élt szegény, elolvasta ezt a pár tízoldalas szösszenetet, mondta, hogy „Kisfiam, a dolgok nem egészen így történtek, de valóban jobban hangzik.” Ahogy az olasz mondja, jól van kitalálva. Akkor jöttem rá, hogy ha az ember a valóságot akarja elmondani, akkor sem tudja, mert mindig másképp emlékszünk, mint ahogy a valóságban történt. Egyébként, az okos emberek rég megmondták, hogy a legnagyobb hazugság a dokumentumfilm. Mert úgy adja el magát, mintha valóság lenne, pedig az a valóságnak csak egy nézete. Amikor Polgár Juditról írtam a könyvet, némi feszültségek keletkeztek a papával, és rájöttem, hogy az egész nem éri meg. Ha az ember valóságos szereplőkkel foglalkozik, ha tisztességes, akkor azt írná le, ami a valóság. De ha másként tisztességes, akkor meg korrekt velük, és kivágja azt, ami a szereplőket kellemetlenül érinti. Ekkor meg az író saját magával kerül ellentétbe. Úgy éreztem, sokkal egyszerűbb, ha fikciót kezdek el írni. Így jött a Tövispuszta, mondtam, legyen akkor regény. Kamaszkoromtól kezdve benne volt a vágyaim közt, hogy egyszer egy regényt írjak. A másik, ami nagyot lökött rajtam, talán emlékeztek, Horthy Miklós kormányzó újratemetése. 1991 táján lehetett, Kenderesen, vagy talán később, mert Antall József már nem élt. Vagy várjunk csak! Élt még, csak nem ment el. Tehát a lényeg az, hogy felnőtt egy generáció, akiknek a Horthy név nem volt olyan fényesen csengő, illetve voltak olyan családok, akiknek igen, de ők nem beszélhettek erről nyilvánosan. Ott ültem a TV előtt, néztem az újratemetés közvetítését, és teljes megdöbbenésemre azt láttam, hogy olyan öltözetben és olyan szövegekkel jelennek meg emberek, akiket én a 30-as évek dokumentumfilmjeiben láttam. Azt kérdeztem magamban, hogy ezek hol voltak ennyi ideig? Egész elképedve hallgattam őket, de egyszer csak, talán az utolsó felszólaló, egy magas, jóképű fiatalember következett, akinek a nagypapája volt Horthy Miklós. Ő volt Horthy István. Azt mondta, hogy nagyon szerette a nagypapát, mellette nőtt fel. Neki nagyon fontos ember volt, de azzal tisztában van, hogy az ő nagyapja egy megosztó személy. Azt mondta, hogy azt szeretné, ha ez a temetés nem elválasztana embereket, hanem összekötne, ha túllépnénk egy korszakon. És mondta a múltba visszatekintő embereknek, akik ott álltak sújtásos ruhában, hogy a világ már nem a harmincas évekről szól. Próbáljunk meg nem az indulatainkkal operálni, próbáljunk kiegyezni. Én csak ott ültem, és azt gondoltam, hogy ez elég furcsa. Egyetlen nem horthysta van itt, és az pont egy Horthy? Elkezdtem nyomozni utána, kiderült, hogy az Oxfordi Egyetemen végzet, először fizikusként, majd építészként. Felvette az iszlám vallást, ez azért a magyar keresztény úri osztálynál egy elég érdekes húzás. Kapcsolatba került egy távol keleti vallással, a szubuddal. Annak a vezetőjének az unokáját vette el feleségül. Egyre érdekesebb lett számomra. Felhívtam telefonon, hogy éppen Pesten volt, találkoztunk a Gellért szállóban. Aki nem tudná, amikor Horthy bevonult fehér lovon Budapestre, akkor a Gellért szálló volt a főhadiszállás. Szimpatikusak lettünk egymásnak, három perc múlva tegeződtünk, öt perc múlva azt mondta, hogy hadd hívja le a feleségét, mert annyira szeretné, ha megismerném. Mondta, hogy a dokumentumfilmmel várjunk még egy kicsit, mert akkor mindenki azt fogja mondani, hogy nem elég a rendszerváltozás, most még a Horthyk is visszajönnek. Közben választások voltak, Hornék megnyerték, felhívtam újból, de azt mondta, hogy akkor ez meg azért lenne furcsa, hogy akkor nem, most meg ezeknek igen, várjunk még egy kicsit. Vártunk, eltelt 15 vagy tán 17 év. Akkor kezdődött A különös történetek c. dokumentumfilm sorozatom. Elővettem a régi noteszomat, megtaláltam benne a számát, gondoltam, kipróbálom, él-e még a telefonja. Felhívtam, felvette. Kérdeztem, hogy emlékszik-e még rám, és hogy volt róla szó, hogy dokumentumfilmet csinálunk. Elismerte, hogy elég türelmes ember vagyok, és újra találkoztunk. Mivel én pontosan tudtam, hogy ki kicsoda az ő családjában, az gondoltam, úgy korrekt ez a dolog, hogy ha én is elmesélem az én családomat, hogy ő is tudja, hogy kivel beszélget. Akkor elmondtam, hogy „Amikor a te nagypapád volt a kormányzó, akkor az én papám, aki a Fasori Gimnáziumba járt, és ott az egyik legjobb tanuló volt, a numerus clausus miatt nem mehetett egyetemre. Apám, aki talán túl érzékeny lélek volt, ezt zokon vette, és egy kicsit átsodródott a baloldalra, mint akkor sokan. Először csak Kassák-körös volt, a baloldali avantgárdhoz tartozott, aztán illegális kommunista lett. A te nagyapád lecsukatta, nem mondom, hogy nem jogosan. Miután ő onnan megszökött, akkor emigrációba kényszerült, mellesleg végigharcolta a fél világot. Egy igazi baloldali ősbölény, aki ebből soha nem csinált üzletet, de még annál is rosszabb volt, mert ő elhitte, amit ez az ideológia ígért. Amikor hazajöttek az emigrációból 1946-ban, akkor szembesültek azzal, hogy nem maradt senki a családból, mert vagy elhurcolták, vagy a Dunába lőtték őket. És hát a nagypapának azért csak volt valami köze ehhez a dologhoz, még ha olykor próbálta is ezt elkerülni. Csak hogy érzékeljük, hogy bár egy asztalnál ülünk, a történelem nagyon véresen zajlott”. Ezután István is pontosan tudta, hogy én milyen terheket cipelek a hátizsákomban, és én tudtam, hogy ő milyen terheket cipel a hátizsákjában. És akkor azt mondtam, hogy ott a kávéházi asztal felett fogjunk kezet egymással, és most már legyen ennek a dolognak vége. Lehetett látni, hogy meg volt rendülve. Még senki nem beszélt vele így.

Elmondtam, hogy mennyire nincs történelemszemléletünk, hogy az én generációm az, akinek már hatszor hazudták újra a történelmet. Tízévente azt mondták, hogy mostantól kezdve minden másképp volt, és kezdték mindig elölről. Azon kezdtünk gondolkodni, hogy jó lenne egy könyv, ami megfelelő és egyenlő távolságtartással, emberi sorsokon keresztül mutatná be a történelmünket. Ekkor rám nézett az István, és azt mondta, hogy ezt egyetlen ember tudná megcsinálni, én. Hát, ha már a Horthyk is ezt mondják, akkor, úgy gondoltam, bele kéne vágnom. És elkezdtem gondolkodni, hogy tudnám ezt a művet megírni. Akkor kitaláltam, hogy nem csinálok mást, mint amit a Desszertben csináltam. A Tövispusztában leültetek három családot: egy paraszt családot, egy arisztokrata családot és egy falusi boltos zsidócsaládot. Nézzük meg, mit történik velük három-négy generáción keresztül, ahogy végigélik ezt a magyar történelmet. Nekem nem azt volt a mércém, hogy az irodalomkritikusok mit mondanak, hanem azt volt kérdés, hogy elolvassák –e az emberek, és ha igen, milyen reakciók születnek. A könyv nagyon magas példányszámban ment el. És az emberek, nem tudták eldönteni, hogy melyik az én családom. Már csak azért sem, mert mindhárom család egy kicsit az enyém volt.

Nagyon klisészerűen működik a magyar történelem. Ha nekem azt mondja valaki, hogy szegény paraszt a családi származása, majdnem biztos, hogy el tudom mesélni a családja történetét. El tudom mondani, hogy zsellér volt, hogy éheztek és hogy a 30-as években mennyire ki voltak szolgáltatva. Aztán mikor földet kaptak, milyen volt az erőszakos téeszesítés, a padláslesöprés. De ugyanakkor az 50-es években először mehetett a parasztgyerek egyetemre, főiskolára. Ha valaki azt mondja, hogy egy polgári családból származik, akkor el tudom mondani, hogy milyen műveltség volt ott, hogy milyen szakmája volt a testvéreknek, a szülőknek, hogy milyen polgári pályára küldtek egy-egy gyereket. Vagy mikor volt az, amikor, megalázták őket, vagy a gyereket polgári származása miatt nem vették fel az egyetemre, hogy vették el a boltjukat, vagy más tulajdonukat. Ha egy zsidó család gyereke az illető, akkor tudom, hogy jól, vagy elfogadhatóan éltek a két világháború közötti időszakban. De tudom, hogy mi történt a zsidótörvények következtében, hogy volt a holokauszt borzalma, majd részben ennek köszönhetően az 50-es évek történései. Klisékbe nyomta tehát az életünket a történelem, és a regény olvasása közben mindenki elkezdett magára ismerni. Odajöttek hozzám, hogy „Maga biztos arisztokrata család sarja, és kitelepített volt, mert belülről ezt ilyen pontosan leírta.” Aztán jöttek mások, hogy ez fantasztikus, nem tudták, hogy én egy parasztcsaládból származom, hogy ennyire tudom, milyen az élet a pusztán. Újlipótvárosból meg jöttek, hogy egy kicsit túl zsidós lett ez a könyv. Szóval, nekem ez volt az egyetlen célom, hogy ha valaki a saját családtörténetén keresztül a könyvben magára ismer, akkor hitelesíti azt, hogy esetleg a többi is hiteles. A Horváth Jancsi mesélte, biztos emlékeztek rá, volt televíziós, hogy az asztalán volt a Tövispuszta, és egy pestkörnyéki paraszt néni járt be hozzájuk, és azt mondta, hogy a Kepest annyira szereti a TV-ből, hogyha kölcsönkapná, elolvasná. Elvitte, egy hét múlva visszahozta. Nagyon tetszett neki, azt mondta, hogy az ő falujukban is ilyeneket meséltek az emberek. Ennél többet én nem akartam elérni.

A toleranciáról, gyereknevelésről

Van hat gyermekem, majd minden ujjamra egy. A kapcsolódási pont a gyermekeim és az eddig elmondottak között az lehetne, amit úgy szoktunk nevezni, hogy tolerancia. A pályámat végigkísérte az a szándék, hogy lehet mások gondolatait elfogadni fontos gondolatnak. A Desszertben sem véletlenül ültettem le különböző embereket egy asztal köré. Általában hasonló gondolkodásúak szoktak összejönni. Olyan emberekkel szeretünk beszélgetni, akik hasonlóan gondolkodnak, mint mi. Mert ha azt látjuk, hogy a másik egyetért velünk, azt gondoljuk, hogy marha okosak vagyunk. Ez roppant unalmas tud lenni. Én különböző kultúrákban nőttem fel. 6-8 évesen Libanonban arab, francia és más nemzetiségű gyerekekkel. Kamaszkoromat Dél-Amerikában töltöttem. Szóval nekem mindig meg kellet próbálni megérteni, elfogadni más kultúrájú, más gondolkodású embereket, mert csak így remélhettem, hogy engem is megértenek, elfogadnak. Valószínű, ezért alakult ki bennem a tolerancia a gyereknevelésben is. Mit mondjak, volt olyan időszak, hogy nagy szükségem volt rá. Kezdjem a legnagyobbakkal. Juli 42, Bori 40, tehát nem kisbabák már. Volt egy szép nap, amikor Julika hazajött, még kamasz sem volt, kb. 10-11 éves, és kijelentette, hogy ő katolikus lesz. Mert a barátnője , a Bogi is katolikus, és ezentúl ők most együtt lesznek katolikusok. Mondtam, hogy jó, nálunk vallásszabadság van, legyen katolikus, de mit kell most nekünk ez ügyben tenni? Kéne neki egy kereszt az ágya fölé. Feltúrtuk a lakás. Nem volt otthon kereszt, de találtunk egy szép nagy kartonpapírt. Abból kivágtunk egy szép nagy arany keresztet, és odatettük a Julika ágya fölé. Átvettük a megfelelő imákat, és ő rendesen imádkozott reggel, este, szerette felebarátait, úgy, ahogy az írás azt mondja. Minden rendben ment, addig, amíg Julika egyszer hazajött, és azt mondta, hogy ő inkább zsidó szeretne lenni. Mondtam, kislányom, egy kicsit ellentétes utat jársz be, mint Jézus Krisztus, de az Úr szándékai kifürkészhetetlenek, legyél zsidó. És levettük a keresztet. Aztán jött Borika, hogy ő meg Krisnás szeretne lenni, mert most járt a krisnás templomban a barátnőjével, és őt az olyan mélyen megragadta. Hát, mondom, kislányom, voltunk már katolikusok, zsidók, most krisnások leszünk, és ott van még az R-Go együttes is. Ráadásul Bori anyukája egy kicsit nehezen viselte, hogy az ő gyönyörű kislánya maskarában, négykézláb csúszik-mászik emberek előtt, és hogy ezt én miért hagyom. Erre én azt mondtam, hogy mindenkinek van egy útja, és várjuk ki a végét. Ha mi most megtiltjuk neki, attól nem biztos, hogy jobb lesz. Elmentem a krisna templomba, megkerestem a gurut, aki egy nagydarab kopasz ember volt, tetoválásokkal a karján, korábban kamionsofőr volt. És rock zenész, ráadásul skót is, így elég nehezen értettünk szót, mert ez a zárt skót angol, nem könnyítette meg a dolgom. Mondtam, hogy jöttem szülői értekezletre. Ő erre, hogy az nem tudja micsoda, ilyen eddig nem volt. Mondtam, hogy mostantól lesz. És hogy én az a típusú apuka vagyok, aki hagyja, hogy a gyermekei menjenek, amerre látnak, csak én szorosan a nyomukban csoszogok, és nagyon figyelem, hogy mit csinálnak, és ha baj van, akkor közbelépek. Most szeretném elmondani, hogy én mindig itt leszek, láthatatlanul, tehát számítsanak rá, hogy én mindig itt vagyok. És hazamentem. Ha a Borikának ez a mániája, akkor legyen, de akkor vegyük komolyan ezt a dolgot. Ne csak arról szóljon ez a történet, hogy neki a szári milyen baromi jól áll, és mindenki megbámulja az utcán, mert úgy néz ki benne, mint egy indiai hercegnő, hanem nézzük meg, mi ez a hinduizmus. Egyébként ez engem is érdekelt. És akkor elővettünk hinduista könyveket a vallásról, képzőművészetről, építészetről, meg mindenről, ami ezzel kapcsolatos. Nagyon jót tett neki, de továbbmegyek, nekem is. Hogy én nyitott lettem ebbe az irányba, az annak köszönhető, hogy Borika az életpályáján keresztül bevezetett egy olyan területre, ami számomra korábban ismeretlen volt.

Aztán ez az egész történet furcsa fordulatot vett, mert Borika, aki egy nagyon okos, extravagáns kislány, nyilván lázadásból ment a krisnásokhoz. De ők arra nem számítottak, hogy ő ott is lázadni fog. A krisnásoknál fiú és lány, elméletileg nem állhat szóba egymással, csak hivatalos ügyben. Hát egyszer csak Borika elcsábította a gurunak a fiát. És amikor azt látták, hogy a két kis krisnás a Lánchídon a nyilvánosság előtt csókolózik, hihetetlen nagy botrány lett. Aztán hozzá is ment a guru fiához feleségül, és így lett az unokám, akit úgy hívnak, hogy Somerville Bruno.

Zárszó

Kedves András! Ugye április 23-án voltál nálunk. Aznap délelőtt a feleségem kirobbant a konyhából, hogy miért mondtam, hogy Shakespeare ezen a napon született, amikor most mondják a rádióban, hogy ezen a napon halt meg. Ez igaz, mondtam, de az is igaz, hogy ezen a napon született, csak azt már nem tették hozzá. Valahogy a magyar néplélek nem a születéshez, a kezdethez, a jövőhöz szereti kötni a sorsát, hanem a tragédiákhoz, az elmúláshoz. Azt szeretnénk, András, hogy még sokáig legyél velünk, segíts minket abban, hogy tényleg a születésnek örüljünk, és ne az elmúlásba révedjünk. Hogy a sokkal inkább rajtunk múló közös jövő erősebb legyen, mint az elválasztó terhes múlt. Köszönjük, hogy eljöttél.

 

András beszél borkóstoló

András itt egyik orvos bácsikájáról, Kepes Gyula bácsiról beszél, aki tokaji bort vitt az északi –sarki expedíciójára

0 hozzászólás

Szólj hozzá!

Minden vélemény számít!