haromig-nincs-gond-koltai

Óbudától Hollywoodig- A Kertipadon Koltai Lajos

haromig-nincs-gond-koltaiAz Angi Verát gyerekként láttam. Őszintén bevallom, eredetileg csak azért mentem el rá, mert egy rokonom játszott benne, de a film története és főleg az azt erősítő vizuális világ rabul ejtett. Akkor nem tudtam, hogy azokat a felejthetetlen színeket kinek köszönhetem. Egy óbudai „srácnak”, Koltai Lajosnak, aki már gyerekként kartonpapírból kamerát hajtogatott, és azt játszotta, hogy filmez. Gimnazistaként minden családi eseményt rögzített, amatőr filmes fesztiválokon indult, majd felvették az operatőr –és rendező szakra, Máriássy Félix osztályába. Innen nincs megállás. Dokumentarista filmekkel kezd, majd jön a Déryné, hol van?, amiért Törőcsik Marit Cannes-ban Aranypálmával jutalmazzák. Majd a Bizalom, a Mephisto, a Hanussen, a Redl ezredes Szabó Istvánnal. Ezen filmek mindegyike Oscar-jelölést kap, és a Mephisto 1982-ben el is nyeri a legrangosabb filmes elismerést, az Oscar –díjat.  Koltai Lajos fényképez tovább, a Legend-1900-ért Donatello-díjat, a Malénáért Oscar-jelölést, a Napfény ízéért Európa-díjat kap. De egy gasztronómiát sokra tartó közösségnek azért csak a Karlovy Vary-ban díjazott Veri az ördög a feleségét című filmje az egyik kedvence. Koltai Lajos kivételesen kedves ember. A közösségnek tartott színes előadása után beszélgettünk vele, és ennek egy rövid részletét most írásban is közreadjuk.

 

Aki ilyen vizuális típus, az nyugodtan alszik, vagy annak, Nagy László szavaival élve, „nyoszolyája is fűtött katlan”? Hogy telik egy éjszakája?

Sajnos rosszul. Nagyon rossz alvó vagyok, olyan nincs, hogy én egy éjszakát végig aludjak. Abban a pillanatban, hogy lecsukom a szemem, még nem is alszom, de már tolulnak a képek.

Önálló pillanatképek, vagy filmszerűen összeállnak valamivé?

Komplett történeteket látok, olyan figurákkal, akik nem is szerepelnek az életemben, fogalmam sincs, hogy kerülnek oda.  Vannak olyanok is, akikről tudom, hogy kicsodák, de elképesztő helyzetekben követelnek helyet maguknak. És nincs megállás, szinte végig dolgozom az egész éjszakát. Nagyon korán és iszonyú fáradtan ébredek. De aztán bejön a kutyám, olykor befészkeli magát az ágyba, beszélgetni kell vele, meg masszírozni, azt nagyon szereti, s lassan elindul a nap.

A permanens képlátás áldás, vagy átok?

Egy operatőrnek ez inkább áldás, de fárasztó. Ha olvasok például valamit, és egyből látom is, az nagyon jó jel. Mert ha látom, azt úgy látom, hogy meg is tudom csinálni. Ilyen volt pl. a Megáll az idő. Nagyon láttam előre, hogy milyen lesz és olyan is lett. A történetekkel viszont az a baj, hogy az álmaimban megjelenő elképesztő történeteket nem nagyon tudom reggel leírni. Pedig még az is a fejemben van, ki mit mondott, de valahogy mégsem megy igazán.

Az éjszakából a nappalba, a sötétségből a fénybe nem könnyű az út. Egyik legszebb filmjében, Az óceánjáró zongorista legendájában a fiút, amikor a sötét hajófenékből felmegy a fedélzeti szintre, a bálteremből leszivárgó fény vezeti. Hollywood egy ilyen fény volt, ami mindig is csalogatta, vagy korábban nem foglalkozott vele, csak amikor jött a felkérés?

Hollywood minden szakmabelinek egy álom, azt jelenti, hogy egyszer el kéne oda jutni. Az könnyebbség volt, hogy engem hívtak, nem én jelentkeztem. Egyszer jött egy fax, még nem volt email, illetve fax sem volt, hanem telegramnak hívták. Volt a Vörösmarty téren egy Interkoncert nevű cég. Sehogy máshogy nem lehetett külföldön dolgozni, csak rajtuk keresztül, pénzügyileg is velük kellett elszámolni. Minket a Szabó Pistával korán kiengedtek, már 1979-ben Nyugat-Berlinben dolgozhattunk. Szóval, az Interkoncerthez jött egy kérés, hogy az Angi Vera című film operatőrét keresik. Még a nevemet sem tudták. Annyit írtak, hogy lesz egy produkció, a Liv Ullmann az egyik főszereplő.  A producer, pedig Luis Mandoki, akinek egyébként apja, anyja magyar, de ő már Mexikóban született, s egy szót sem tud magyarul. A film egy tolókocsiba kényszerült lányról szólt, Gaby volt a címe, és a téma miatt nagyon nehezen volt finanszírozható. De Mandoki az Angi Vera képi világát évekig őrizgette, pontosan négy évig, mert tudta, ha egyszer összejön a pénz, akkor ő azt az embert szeretné felkérni, aki az Angi Verát fényképezte.

A Gaby tényleg nagyon komoly témájú, mély, gondolatokkal teli film, sajnálatos, hogy itthon viszonylag kevesen ismerik. Mire emlékszik leginkább a forgatásból?

Ez a film alapjául szolgáló regény írónőjével kapcsolatos emlék. Mexikóban forgattunk. Az írónő, aki maga is tolókocsiban élt, a regényt a saját lábával gépelte egy ABC-s tábla segítségével. Egy nagyon emberi, nagyon erős történetet írt. Amikor eljött a forgatásra, és megnézte a mustert, amit készítettünk, ki kellett vinni, mert rosszul lett. A film annyira szép volt, és érzelmileg annyira erős, hogy nem bírt a film keltette érzelmekkel találkozni. Megrázó erejű mű lett, és ez volt az a film, amelyik mindkettőnk számára, Mandokinak és nekem is, megnyitotta Hollywood kapuit.  Bár engem már korábban, 1983-ban a Megáll az idővel Oscar-gyanúba kevertek. Akkor meghívtak Hollywoodba, első osztályú elbánásban részesültem, első osztályon repültem, luxus szállodában laktam a Sunset Boulevard-on, a Chateau Marmont-ban, a filmesek fellegvárában, de a jelölés akkor még nem sikerült.

Miért?

A New-yorki siker kevésbé érvényesült a nyugati parton. New York sokkal intellektuálisabb közeg, mint Hollywood. New Yorkban imádták, rajongtak érte, a mai napig követendő példaként emlegetik. Kihoztak embereket, színészeket forgatásaimra, ahol dolgoztam, csak hogy megmutassák nekik, ki az a pali, aki a Megáll az időt csinálta. Nem beszélgetni akartak, csak látni azt az embert. Akkor a Szárnyas fejvadász és a Gandhi operatőrei között említettek a rangsorban, mindenhol nyilatkoztam, mindenhova vittek, de a nagy filmstúdiók kapuit a Gaby nyitotta meg.

És az Oscar-jelölésig meg sem állt. Nagy show, bár sokan gondolják úgy, hogy előre le van játszva a történet. Erről mit gondol?

Mindenki azt kérdezi, lehet-e tudni előre, ki kapja. Nem lehet. Csak az a két ügyvéd, akik évek óta  csinálják, ők tudják, senki más. Érdekes látni, azt az elképesztő, ugyanakkor gyönyörű szorongást az emberekben. Az az este arról szól, hogy aznap valakit nagyon megtisztelünk. A legjobb ötben benne lenni, az valami elképesztő dolog. Ebbe az ötbe bekerülni nehezebb, mint utána megnyerni. Az, hogy ki megy fel végül a színpadra, az már rendkívül sok mindenen múlik. Sok szervezésen, háttérmunkán, és szerencsén. Amikor a Malénával én voltam benne az ötben, az átadást megelőző este a Kodak rendezett egy vacsorát a jelölteknek, ahol ott voltak a korábbi nyertesek is, és szinte mindenki, aki számít. Ott átadtak a jelölteknek egy díjat. A díj egy lángot ábrázol, ami azt a belső fényt, lángot jelképezi, ami nélkül nincs alkotás, nincs film. Szóval, arról szólt ez az est, hogy „Ti öten ezt már megnyertétek, teljesen mindegy, ki megy fel holnap a színpadra”. És más ok miatt is szerencsésnek éreztem magam akkor. Itt ugyanúgy ki kellett menni megköszönni, mint ahogy az Oscar-díj átadásnál kell. Én ezt nem tudtam, de nagyon örültem, mert ott volt a Zsigmond Vili (Harmadik típusú találkozások, A szarvasvadász), meg a Kovács Laci (a Szelíd motorosok operatőre), akik rengeteget segítettek nekem odakint, és végre meg tudtam köszönni nekik, mindenki előtt, mindazt, amit értem tettek.

Szép gesztus, biztos jól esett nekik.

Utána a Vili zavarban is volt azt mondta, hogy nem kellett volna, de nekem fontos volt, hogy nyilvánosan, a szemükbe nézve elmondjam, milyen sokra értékelem a segítségüket.

Pedig, valahol saját konkurenciájukat is építették.

Ezt egyszer Vili egy partira menet a kocsiban félig tréfásan meg is jegyezte, hogy elvettem előle egy filmet. Persze, volt többször is, hogy mindkettőnk neve felmerült, és én kaptam meg, de erre is csak azt tudom mondani, nem én csörtettem oda. Hívtak, mert meg volt hozzá mindenem, az a tudás, azok a filmek, amelyek alapján az embert oda meghívják.

kep-2

A Sorstalanság egyik filmkritikájából idézek: „Az, hogy a film egyetlen kulcsfiguráját sem alakítja a holokausztban személyesen vagy családilag érintett személy, óriási mellényúlás. Aki nem hordozza a zsigereiben az irracionális rettenet bármilyen alapvető élményét, nagyon nehezen tud hiteles lenni ebben a témában. Láthatóan a színészek és a rendező sem gondolkodtak túl sokat a haláltáborok világáról.” Lehet, hogy ez a kritikus nem olvasta a könyvet?

Sokan mondták nekem, hogy nekik megvan a Sorstalanság otthon, de nem olvasták, csak ott van fenn a polcon. Én nem ismertem azelőtt a Kertész Imrét, és azt sem tudtam, hogy a Sorstalanság létezik. Imre a regényt 1975-ben írta, és 10 évig nem jelent meg. Ha Spiró György nem ír egy értő kritikát 85-ben, akkor talán soha sem jelenik meg. Ő írta le, hogy zseniális könyv, hogy foglalkozni kell vele, mert ez a magyar irodalom egyik legszebb darabja. Pont a Malénát forgattuk Marokkóban. Szicíliában kezdtük, de annyira hideg volt, hogy a producer tanácsára átmentünk Marokkóba. Előtte itthon kezembe adták a könyvet, de akkor még nem rendezőként, hanem operatőrként gondoltak rám. Annyira közel állt hozzám a könyv gondolatvilága, hogy vittem magammal mindenhova, ha csak öt oldalt tudtam elolvasni, akkor annyit olvastam el. Aztán rájöttem a végén, hogy te jó Isten, most valami olyasmit olvasok, amit nem operatőrként kéne megcsinálnom, úgy éreztem legbelül, hogy ehhez sokkal több közöm van.

Hogy jött a rendezői felkérés?

Nagyon jó barátok vagyunk a Radnóti Zsuzsával, aki Örkény István özvegye, a Vígszínház vezető dramaturgja. S mit tesz Isten, egyszer Szabó Istvánnal forgattuk a Macskajátékot a német televíziónak, kiváló német színésznőkkel. Akkor a Zsuzsa eljött hozzánk látogatóba. Nem mellékesen jegyzem meg, akkor találkozott az asszisztensemmel, ebből lett egy nagy szerelem, együtt élnek azóta is.  Szóval, az Örkény társaságával Zsuzsa tartotta a kapcsolatot, rendszeresen összejöttek nála, és ebbe a társaságba beletartozott a Kertész Imre is. Kérdezte a Zsuzsa, mit szólok a könyvhöz? Mondtam neki, hogy teljesen odavagyok, erre ő megkérdezte, hogy akarok-e találkozni a Kertész Imrével, mert ő nagyon szeretne velem, izgatja a személyem. A Zsuzsa külön ezért szervezett egy vacsorát, és úgy intézte, hogy a Kertész Imre mellé üljek. Akkor láttuk egymás először. Imre egyből a vacsora kezdetén elém rakott egy forgatókönyvet, amin az állt, hogy írta Spiró György Kertész Imre társaságában. A Spiró megakadt, az Imre segített neki, de nem volt benne biztos, hogy amit írtak, az tényleg egy jó forgatókönyv, ezért megkért, hogy olvassam el, és mondjam el neki a véleményem. A vacsora után egy héten belül találkoztunk újra az Imre lakásán, és elmondtam neki mit gondolok. Rám nézett és azt mondta, na, végre valaki megértette, hogy mit írtam, azt akarom, hogy te rendezd ezt a filmet. És ez még a Nobel-díj előtt volt. Odament a telefonhoz, felhívta a produkciót, akik korábban a forgatókönyvet adták nekem, és azt mondta, döntöttem, azt akarom, hogy a Koltai Lajos rendezze ezt a filmet.

Mi volt a kulcs a zárhoz?

Ami nagyon fontos, hogy ez egy lineáris történet. Ez nem tud másként megtörténni, mert ez egy leépülés történet, itt kezdődik, és ott van vége. Nincs mellékutcája. Minden filmes valami mellékszálat akart becsempészni, amiből majd visszatámolygunk a végén, és ebből lett volna a történet. Pedig itt nem lehet menni másképp, csak egyenesen, pont ez érdekelt engem. A gyerek végig megy ezen az úton, és az egészből egy résen át mi csak annyit látunk, amennyit ő lát. Ahogy ő próbálja kitalálni, mi miért van, hogy hogy lehet ezt túlélni, hogy lehet megérteni még azt is, ami teljesen megérthetetlen. És az idézett kritikára a válasz az is, hogy én tisztáztam akkor az Imrével, hogy én nem vagyok zsidó származású. Azt mondta, “Hála a jó Istennek. Annál inkább azt akarom, hogy te rendezd, mert te ezt kívülről tudod nézni”. Ugyanis a legnagyobb probléma az lett volna, ha valaki a saját családját ért bűnöket akarja a filmben megtorolni, mert akkor vége annak a nyelvezetnek, annak a távolságtartásnak, amit az Imre kitalált. Megbeszéltük, hogy érzelmek lehetnek a filmben, de nem lehet érzelmes, nem lehet szentimentális. Nekem úgy van közöm a Sorstalansághoz, mint embernek az emberhez. A holokauszt még mindig feldolgozatlan, kibeszéletlen, és úgy éreztem, ahhoz, hogy ez változzon, nekem ezzel a távolságtartással kell rendeznem ezt a filmet.

Elég csökönyös embernek tartják, ha a szakmáról van szó, és igazolta is azzal, hogy a számos kihívás közepette végig tudta vinni ezt a nagy vállalkozást. A filmekben egyik dolog a történet, a másik a színész. Világsztárok hosszú sora állt már a kamerája előtt. Volt olyan szuggesztív, akaratos színész, aki el tudta Önt téríteni a „csökönyös” szakmai elképzeléseitől?

Csak a munka minősége számít, csak arra figyelek. Egy példa. Az egyik filmben egy kaszkadőr mellett ültem, akinek már annyira rossz volt a szeme, hogy azt kérte, hogy az autó elejére és végére piros zászlókat tegyünk, mert azokat látta csak igazán. Menet közben életveszélyes, hármas sávváltásokat csinált a Rákóczi úti forgalomban. Kézi kamerával vettem fel, s az asszisztensem hátulról átölelt, ő tartott engem, de úgy félt, hogy közben azt kiabálta, hogy meghalunk, meghalunk. És én semmit nem éreztem ebből, csak az érdekelt, hogy amit csinálunk, az jó-e.  A helyzet inkább a kérdésben felvetett fordítottja. Azt szokták mondani, hogy a képeimen az látszik, hogy mennyire szeretem a színészeimet. És ők tudják, érzik, hogy értük vagyok, ezért hajlandóak órákig állni, míg megvilágítom őket. Sőt, egy idő után elkezdik nézni, hogy dolgozom. Robert Duval neve biztos mond valamit, ő volt az a vörös hajú ügyvéd a Keresztapában. Volt vele egy csodálatos filmem, Shirley MacLain-nel és Richard Harris-szal. Egy moziban forgattunk, és amikor csináltam a fényeimet, azt vettem észre, hogy a Duval engem néz. Duval egy nagyon megközelíthetetlen, magának való figura, és ahelyett, hogy a forgatási szünetben visszamenne a lakókocsijába, ott marad és nézi, hogy végzem a munkámat, ez tőle dicséret. Egy elképesztő, magába fordult pali, egyesek szerint kibírhatatlan. Reggel felvette a figurát, a szemét fényképezhetetlenné tevő vastag keretes szemüvegét, leült egy padra, s nem lehetett közeledni hozzá. Én mégis megtettem, mert szörnyű fényviszonyok voltak, javítani szerettem volna a felvételen, és kértem tőle valamit. Megkérdezte, hogy ezt én kérem, vagy a rendező. Mondtam, hogy én. Akkor megcsinálom, válaszolta. Vagy a legszebb példa, amikor Susan Sarandonnal a White Palace című filmet forgattuk, amit A gyönyör rabjai címmel lehetett Magyarországon látni. Egy gyönyörű szerelmi történet, ahol a szerelmes pár között nagy a társadalmi osztály -és korkülönbség. A rendező, akivel a Gabyt is forgattuk, tőlem kérdezte végig, mit mondjon a színészeknek, mert magyar létemre én értettem a színészek nyelvén. És ez más szempontból is bebizonyosodott, amikor a kamera operátort kellett helyettesítenem.

Ő ki?

A kamera operátor a kinti szakszervezet által védett foglalkozás. Én, mint operatőr mondom meg, hogy mi legyen a felvételen, de az operátor veszi fel. Ha elveszem tőle a felvételt, akkor engem megbüntet a szakszervezet, ami meg is történt. Visszatérve a White Palace-hoz, a film legmeghittebb részében a szerelmesek nagyon közelről néznek egymás szemébe, és így beszélnek egymáshoz. Nagyon intim helyzet, nem könnyű érzékeltetni, de mi itt a magyar iskolában ezt jól megtanultuk, hogy kell felvenni. Az operatőrnek olyan közel kell lenni a beszélő színészhez, amilyen közel csak tud. A színész, csak az operatőrt tudja nézni, és az operatőr mögött áll a partnere, akinek mondja. És a Susan egyszer csak bejött, és azt mondta, hogy ő nem a kamera operátor, hanem a Lajos arcát akarja látni, hogy azt a bizonyos mondatot el tudja mondani. Ennél szebbet nem tudok elképzelni. A pikáns az a történetben, hogy aztán bejött a James, és kijelentette, hogy ő is csak nekem tudja azt a mondatot elmondani.

A magyar lélek jó médium.

Ez így van. Amikor nekem kint azt mondták, hogy a kamera operátor az én testem meghosszabbítása, én mindig az válaszoltam erre, hogy a magyar embernek olyan lelke van, hogy nem lehet minket csak úgy meghosszabbítani. Erre egy másik kamera operátor kollegám, nem az, akivel a White Palace-ban dolgoztam, hanem egy másik, miután már három filmet csinált velem, elém állt, és azt kérdezte: „Most már elég magyar vagyok neked?”.

Szó esett még sok-sok óbudai és hollywoodi történetről, a családról és persze, a filmtervekről is. Kivételes élmény volt ez az est, kíváncsian várjuk a folytatást. 

2015. Június 20.

Lackfi János Költai Lajosnak dedikált kötetével köszöntük meg a felejthetetlen estét

Lackfi János Költai Lajosnak dedikált kötetével köszöntük meg a felejthetetlen estét

0 hozzászólás

Szólj hozzá!

Minden vélemény számít!