A magyar emberről Vörösmarty így ír bordalában: „Nagyot iszik a hazáért / S felvisít:/ Csakhogy egyszer tenne is már/ Valamit”. Szentesi József egész munkássága ennek a költői vágynak a beteljesülése. 2012-ben a Magyar Borért díjat ítélte neki a szakma, bizonyítva, hogy borásztársai sok mindent tudnak róla. Hogy lankadatlanul kutatja a magyar bor-és pezsgőkultúra hagyományait, meglévő és feltámasztásra érdemes értékeit. De azt kevesen tudják, hogy mit sportolt, vesz-e ajándékot, vagy milyen a viszonya a paradicsomhoz. Többek között, ezeket a kérdéseket is feltettük neki. De előbb azokat kérdeztük róla, akik igazán jól ismerik.

 

KATI, A LÁNYA: “Az első „emlékem” róla, hogy ritkán láttam, állandóan dolgozott. Néptáncoltam, a fellépéseimre nem jött el, de születés –és névnapokon is gyakran volt „igazoltan” távol. A jelenléte viszont távollétében is erős volt, érdekes, de nem éreztem apahiányt. Érzelmeit nem nagyon mutatta ki. Ez nem azt jelenti, hogy nem éreztem a szeretetét, de tőle egy dicsérő szó már nagy dolognak számított. Szorgalmát már gyerekként is példaértékűnek éreztem. 18 éves korom óta együtt dolgozunk. Nem kivételezett velem, sőt. Mai napig szigorú. Hibája, hogy az ő maximalizmusát várja el másoktól is. Tudását önzetlenül, szívesen átadja szinte bárkinek, ha őszinte tudásvágyat, szorgalmat lát. Nem változtatnék a személyiségén semmit, még ha tehetném, akkor sem. Tökéletes nagyapa, a fiam imádja, nagy haverok.”

 

MISA, BARÁT, ÜZLETTÁRS: “Ő a stratéga, én a szürke eminenciás. Nagyon akar. Elképesztő az eltökéltsége, előre törekvése. Minta mindenkinek. Talán élsportoló korában alapozta ezt meg. A tevékenységekkel kapcsolatos tudása hatalmas, akár a biliárd, akár a borok tekintetében. Az igazság érzete fejlett, a konfliktusokat felvállalja, de nem keresi. Beosztottjai tisztelik, pedig inkább odaszól, mint én. Jó lelkű, sokaknak segít, annak ellenére, hogy ezzel egyesek vissza is éltek.A gyenge pontja, talán az adminisztráció, de a fejlődésre most a pezsgőkészítés rákényszeríti.Szinte az egész napot együtt töltjük. Az üzlettársam és barátom. Bár magánéleti tanácsokat egyikünk se nagyon osztogat, ha nem családtagomhoz, akkor hozzá fordulok.“

 

LOSONCI BÁLINT, BARÁT, Az év borászfelfedezettje díj nyertese 2011-ben: “Sok embertől tanultam, de ha egyetlen mentort kellene megneveznem, akkor az Szentesi Józsi lenne. Sokkal többet adott, mint szakmai ismereteket: bizalmat és bátorságot. Hozzám hasonlóan olyan fiatalember találhat benne mentorra, akinek a mindennapi életéből, még ha anyagilag sikeres is, hiányzik a mélység. Aki nem hobbit keres, hanem értékteremtő hivatást, Aki nem sprinter, hanem kitartással rendelkező hosszútávfutó. Aki mer mást, másként csinálni, aki képes időnként megújulni. Józsi is ilyen“

 

Jóska szokásához híven pontosan érkezik, rövid tanakodás, hogy milyen bort is igyunk, aztán összecsendül két pohár és lassan nekifogunk.

KP: Voltál már a hagyományőrző borászat alfája-omegája, apostola mindennek, ami a kézműves borkészítéssel kapcsolatos. Te egy jóval profánabb meghatározást adtál magadról. Borkészítő kisiparos.

Vagy suszter.

KP: Tudatosan elhatárolódás ez a hivatalos szakvégzett (direkt nem szakképzettet mondok) borász szakmától, vagy a szakmáját lelkiismeretesen végző iparos mesterember éthoszát építed?

Magyarországon nincsenek régi mesteremberek, mert 90 előtt nem borászat, hanem vegyészet folyt. A borkészítésnek más volt a célja is, nemcsak a metódusa. Az akkor tanult borászok összetett, felsőfokú ismereteket tanultak. Ha ők borászok, akkor én nem vagyok az, és nem feltétlenül azért, mert nem az a végzettségem, mint nekik, hanem azért, mert nem azt csinálom, amit ők. Megmosolyogtak, illetve sarlatánnak tekintettek a legutóbbi időkig, még egyetemi szinten is azt mondták, hogy így nem lehet, illetve ilyen terméskorlátozással nincs értelme bort készíteni.

KP: Aztán jöttek a pozitív visszajelzések. Travel channel-t például sokan látták.

Azt is. De ott volt a pincémben két évvel később, Stuart Pigott (link), Németország egyik legelismertebb borszakírója.

Losonci Bálint: „… nem emlékszem, hogy Jóska valaha is azzal hívott volna, hogy ez, vagy az a bora milyen jó. Nagyon ritkán hivatkozik mások elismerésére is. Én a Stuart Pigott-ra emlékszem, akit meg szokott említeni, de egy világhírű, talán a legnagyobb tekintélyű rizling szakértőnek ki nem ad a véleményére.”

 

Hogy ő nálam a rajnai rizlinget emelte ki, az azért figyelemre méltó, mert Németországban egy szakíró a tevékenységének 80%-át rajnai kóstolással tölti. Így a boromnak szóló dicséretnél fontosabb, hogy Magyarország felkerült nála a rajnai rizling térképre. Vagy Jamie Goodie, aki a kadarkámról írt méltató cikket (link). Tehát, az út, amin járok, nem rossz, de az elején vagyok még, nekem sem úgy sikerül minden bor, ahogy azt szeretném.

KP: Mi a fő ok?

A szüret időpontját nagyon nehéz megállapítani. Ezt könyvből nem lehet megtanulni. Ahol hatalmas a tapasztalat, és egy-két szőlő fajta van, mint pl. Burgundiában, a pinot noir és a chardonnay, ott ez könnyebb. Nekem sok szőlőfajtám van és kevés tapasztalatom.

KP: Lett volna kitől tanulni, édesapád is szőlővel, borral foglalkozott. Mennyire hatott rád a családi környezet gyermekkorodban? A kézművesség valamihez való visszatérést is jelent?

Apám családja zsámbéki sváb család. Mi Budaörsön éltünk a szüleimmel. Apámnak, volt egy félhold szőlője, meg bérelt is talán hozzá. A pincében mások borát is tárolta, főleg ebből tartotta el a családját. Egész 93-ig, a haláláig, lényegében egyedül csinálta. Engem és az öcsémet nem érdekelt az egész. Így utólag azt gondolom, hogy tudat alatt azért csak hatott rám. De akkor semmit sem éreztem távolabb magamtól, mint a szőlőt. Nem láttam benne perspektívát. Anyám családja, szintén svábok, a Budafoki úton laktak. Ott volt a háború előtt egy borkimérésük, a Budafoki út 35 szám alatt, ma is egy vendéglátó egység van ott.

KP: Tehát, a bor mindkét felmenő ágon szerepet játszott. Mint sváb családot, érintett a kitelepítés?

Apám a közigazgatásban dolgozott, így a nevét magyarosítani kellett, de maradhatott. Így lett Sauterből, Szentesi Ferenc. De hét testvérét és a szüleit 1947-ben kitelepítették Németországba.

KP: A szülők vagyonából édesapád kapott valamit?

Semmit. Elvettek mindent, házat, földet, még az állatokat is.

KP: Ragaszkodott ehhez az országhoz, ha ezek után itt maradt.

Érdekes, de soha nem kérdeztem, hogy miért döntött így. Most, hogy ezt mondod, meg is kérdezem majd édesanyámat. Talán az is benne lehetett, hogy ’46-ban házasodtak össze, így maradtak mindketten. Megviselte persze ez az egész. Pláne, amikor 1951-ben kirúgták a rendőrségtől, mert nem lépett be a pártba. Mivel Zsámbékon korábban 200 holdjuk volt, a gazdálkodáshoz értett. Nem volt mit tenni. Először elment napszámosnak, aztán bérelt területet, majd összekuporgatott annyit, hogy vett egy kis saját szőlőt.

KP: Irigylésre méltó a hite. Elveszik mindenét, megfosztják az állásától, aztán csak vesz megint saját földet. ’56-ban sem jött kísértésbe?

Dehogynem, ő menni akart. De anyai nagyapám kijelentette, hogy felakasztja magát, ha a lánya itt hagyja az országot. Így megint az a döntés született, hogy nem mennek sehová. De a rendszerrel, finoman szólva, nem volt szolidáris.

KP: Nem csoda. Te hogy emlékszel vissza gyerekkorodra? Akik most rajonganak a boraidért, alig tudnak valamit erről az időről.

A megpróbáltatások ellenére, én egy idilli falusi életre emlékszem. Budaörsön, a Baross utcában laktunk egy régi házban. A mostani pincémtől úgy ezer méterre. Édesanyám most is ott él. Én 48-ban születtem és még ismertem két dédnagyanyámat és egy dédnagyapámat. Ők is velünk laktak életük végéig. Ma is előttem vannak, minden mozdulatukra emlékszem. Ahogy szerdánként a kenyeret dagasztotta a dédnagyanyám, aki a háztartást vezette. Szerdán és szombaton vittük a kenyérnek valót a pékhez. Gyerekként alig vártuk ezeket a napokat, mert a maradék tésztából lángos lett, amit nagyon szerettünk. Liszt volt bőven, bab meg annyi, hogy olykor azzal tüzeltünk, mert nem fogyott el.

KP: Összkomfort nem lehetett. Mosógép, hűtő?

Vezetékes víz nem lévén, hetente kétszer lajtos kocsi hozta az ivóvizet, mert a kútvíz keserű volt. Ciszternába gyűjtött esővízzel mostak az asszonyok, és a szomszédok odajártak hozzánk, mert nekünk volt az utcában egyedül mángorlónk. A szappant meg dédnagyanyám főzte csontokból, egy évben egyszer. Ezt fent tárolták a padláson, és ezzel mostak.

KP: Tehát mindent felhasználtatok. Csak akkor még nem tudtad, hogy „biodinamikusan” éltek.

Úgy képzeld el, hogy szemétszállítás nem létezett, mert nem volt mit elszállítani. A portákon mindennek meg volt a helye. Mindent felhasználtunk, vagy ment a trágyába, vagy az állatoknak. Műanyag nem volt. Nyáron mostanában a kukák tele vannak dinnyehéjjal, akkor a disznók csemegeként ropogtatták.

KP: Húsból, tejből is önellátók voltatok?

Tehenünk volt, de szöget nyelt és apámnak nem volt pénze újat venni. Öt-hat sertést mindig tartottunk, baromfit meg annyit, hogy sose számoltuk. Mielőtt hűtőnk lett volna, a szalonnát, kolbászt füstöltük. A húsokat sós lébe tettük el, s dézsákban álltak a padláson. Közértbe nem nagyon jártunk. A szódavizet vettük, apám vizet nem nagyon ivott.

KP: Ezt most hogy értsem? Vizet nem, csak szódavizet?

(Nevet) Neem. Úgy értsd, hogy inkább bort ivott. Amikor a szőlőben dolgozott, akkor hosszú lépést vitt magával, de egyébként mifelénk nem ittak sok vizet az emberek. Apám sem volt kivétel.

KP: Jó bort csinálhatott.

Az akkori viszonyokhoz képest jót. Neki volt mindig a legszebb a szőlője, büszke is volt rá. Mindenki mondta, hogy neki van a legjobb bora a környéken.

KP: Emlékszel milyen fajtát nevelt?

Vegyeset. Ültetett rajnai rizlinget, chardonnay-t, meg más egyebet. Volt egy ismerőse, a dr. Luntz Ottokár, egy neves szőlész-nemesítő. Tőle kapott oltványokat és apám ezeket telepítette. De korábbról sok mihaszna fajta is volt a földjén, mint például a szlanka menka, de a nemes oltványokat külön ültette és az ebből készült bort is külön kezelte. Ezt neveztük mise bornak, és nagyon szerettük, mert lényegesen jobb volt, mint a többi.

KP: Sok borászt ismersz, de ismertél-e olyat, akinek a gyereke szívesen ment a szőlőbe?

Nem jellemző. Apám nem is erőltette, hogy menjünk. 56-ig éltek a dédszülők, addig velük voltunk otthon. Utána meg nem akartak egyedül hagyni minket. Szedegettük a gallyat, vagy le kellett szedni a barackot, amit aztán egy kis kocsival vittünk haza, ilyesmi. Nem volt ez munkás gyerekkor, inkább csak azt akarták, hogy lássuk, mit kell csinálni ahhoz, hogy megéljünk, és hogy ne csavarogjunk.

KP: Édesapáddal milyen volt a viszonyod? Keményen fogott?

Szigorú volt, néha egy-egy pofon eldördült, de nem volt komoly. Anyám meg aztán egyáltalán nem volt szigorú.

KP: Az elmondottakból úgy tűnik, hogy igazi gyerekkorotok volt. Mivel töltöttétek?

Mint a többi gyerek. Fociztunk, csavarogtunk és a sport karrierem is ekkor kezdődött. A kitelepített rokonok ’58-ban jöttek először látogatóba és tollaslabdaütőket hoztak ajándékba. Éjjel-nappal tollasoztunk. Megszerettem, így aztán később egyesületben is játszottam, a magyar ranglistán a harmadik, negyedik voltam.

Meg mit csináltunk még? Télen korcsolyáztunk is. Ahol most van a Tesco, ott volt egy mocsár. Nem volt mély, de sokszor beszakadtunk. Persze, addig maradtunk csúszkálni, amíg ránk nem fagyott a ruha. Ilyenkor aztán otthon jó nagy verést kaptunk, meg jól meg is fáztunk.

KP: Nézzük a tágabb környezeted. Iskola, óvoda?

Általánosba ide jártam Budaörsre. Még óvodába is. Arra emlékszem, hogy nagyon sokat meséltek nekem a családban. Mindenki, még apám is. Így sok mesét ismertem, és az óvodában rendszeresen engem kértek meg, hogy meséljek. Aztán jött az iskola, amit nagyon szerettem.

KP: Azért, gondolom, feltűnt, hogy nem azt tanulod, amit otthon látsz.

Általános iskolában nem. Inkább a középiskolában, amikor politikai gazdaságtant, meg hasonlókat tanítottak. Ott már nagy volt a kontraszt. Egyébként apám szóban nem politizált. Ezzel védett is minket, tudta, hogy sok a jelentgető polgártárs. Egy dologra emlékszem még. Amíg a dédszülők éltek, svábul beszéltünk. Öcsém 4 éves koráig nem is tudott magyarul.  Aztán a dédszülők halála után a szüleink nem beszéltek velünk svábul. Ezt is miattunk. Úgy érezték, hogy diszkriminálnak, lenéznek minket, mert a svábokat azonosították a háború alatt az országot megszálló németekkel. Végül én is az iskolában, illetve a kinti üdülések alatt tanultam meg németül.

KP: A minőségi termelésnek nem kedvezett az akkori társadalmi berendezkedés. Mikor tudatosult benned, hogy a szocialista rendszer nem a dolgozó, tevékeny ember kiteljesedéséről szól?

Korán. Láttam, hogy apám mennyit gürcöl, hogy közepes szinten eltartsa a családját. Igaz, nem voltak nagy igények annak idején. Később, a korabeli viszonyokhoz képest már jól kerestem, így ami kellett, azt meg tudtam venni. Egy autót például. Nem volt kedvem a földhöz, de én ezt nem mondtam, ő meg nem éreztette, hogy neheztelne.

KP: Országos tiszti főorvos talán nem voltál, de minden más igen. Vállalkozóként te is lángossal vagy zöldséges standdal kezdted?

Az első vállalkozásomat 14 éves koromban indítottam. A budaörsi iskolánknak hatalmas udvara volt. Meggyőztem az osztályfőnökömet, hogy csináljunk jégpályát. Én megszervezem, locsolom, takarítom, meg szedem a pénzt. Talán öt forintot fejenként, de nem akarok hülyeséget mondani. A lényeg az, hogy annyi pénz összejött, hogy a következő osztálykirándulást teljes egészében ebből fizettük. Később a cégnél is általában én találtam ki a dolgokat.

KP: Hogy kezdtél egyáltalán dolgozni? Alkalmazottként?

Érettségi után szállodaportás akartam lenni. Emlékszem, az egyik felvételi feladat az volt, hogy 16 négyzetben különböző tárgyakat kb. 5 percig lehetett nézni, aztán emlékezetből vissza kellett rakni. Visszaraktam. Oroszból, németből is volt vizsga. Németül már akkor is jól beszéltem. Szóval, a jó felvételim ellenére sem feleltem meg. Később tudtam meg, hogy szálloda portás, csak az lehetett, aki beszervezhető volt. Rólam, a családom alapján tudható volt, hogy nincs nagy esély arra, hogy engem beszervezzenek.

KP: Nem tarthatták valószínűnek.

1966-ban volt ez. Az iskolával egy NDK-s diákcsere programban vettünk részt. Emlékszem, augusztus 10-én jöttem haza, és otthon már várt a papír, hogy nem vettek fel. Nem esett jól. Bementem a Hungar Hotelshez, és az ottani személyzetis, Fenyvesiné, azt mondta, hogy ne keseredjek el, mert érettségi után másfél év alatt felszolgáló lehetek. Nem volt jobb ötletem, jelentkeztem, és beosztottak a Gundelhez, a Rózsadomb étterembe. Meg is szereztem a képesítést, aztán a Pilvaxban dogoztam egy fél évig, és onnan mentem katonának Szolnokra.

KP: Nem mintha akkor nagyon kérdezték volna, de miért pont Szolnok?

Mert a tollaslabda válogatott játékosait, így engem is, odavitték. Ugyanis ott volt csak egyesület. Amikor leszereltem, maradtam Szolnokon. Alakult egy új tollaslabda klub, aminek én lettem az edzője. Főállásban vendéglátóügyi előadóként dolgoztam. Kb. 21 vendéglátó egység tartozott hozzám, de én eléggé untam ezt az ellenőri tevékenységet. Egyszer az egyik üzlet vezetője megbetegedett és én mentem helyettesíteni, így kezdtem el üzleteket vezetni.

KP: Mikor jöttél vissza Pestre?

’74-ben. Akkor a római parti strand büféjét vittük az öcsémmel. ’76-ban nyitottunk egy vegyeskereskedést a Németvölgyi úton. Egy ABC-t, akkor ezt így hívták.

KP: Ennek az engedélyeztetése nem volt gond?

Nem, nem volt probléma. Ezzel a bolttal a magam gazdája lettem. Később ezt eladtam, és a Garai utcában vettem egy zöldséges üzletet, meg később egy fagylaltozót. (Ezért képes a nejemmel önfeledt diskurzust folytatni az ideális citromfagyi elkészítéséről.) De mindig járt az agyam. Még Szolnokon beleszerettem a biliárdba. Egyre azon gondolkoztam, hogy lehetne ebből üzletet csinálni. Amit aztán meg is valósítottunk. Importáltunk tollaslabda cuccokat is, de a 90-es évek elején a biliárd nagyon népszerű lett, így ebbe az irányba mentünk el.

KP: Szent-Györgyi mondta, hogy találj ki valamit, és az elejétől kezdve csináld, majd jönnek a gondolatok a cselekvés által. Te mennyire vagy fatalista, amikor belevágsz egy új vállalkozásba? Sokat tervezgetsz, számolgatsz a kockás papíron?

Sajnos nem. Nem számolgattam eddig soha. Nem is sikerült minden. Az is igaz, hogy nem ezért. Van, amit nem tudsz egyedül csinálni. Az ötlet lehetett jó, de nem találtunk megfelelő embert. De meghiúsulhatott valami egész abszurd dolog miatt is.

KP: Például?

’84-ben úgy éreztük, hogy eljött a Kánaán, mert elméletileg már lehetett zöldség nagykert csinálni. De nagy érdekek fűződtek ahhoz, hogy ne legyen új szereplő a Bosnyák téren (korábban itt volt a nagybani piac). Hát nagyjából az egyetlen kuncsaftom az akkor alakult gazdasági rendőrség volt. Gyorsan elvették a kedvemet, meg az útlevelemet. Házkutatást tartottak, volt otthon húszezer forintom, azt is elvitték. A Népszavában megjelent a cikk, hogy rendőrkézen a milliomos zöldség üzér. Átadták az „ügyet” vádemelési javaslattal az ügyészségnek, onnan kaptam egy papírt, hogy tévedés miatt ejtik az ügyet. Jellemző, hogy 84-ben azt kérdezte a kihallgató tiszt, hogy mit képzelek én, azt hiszem, hogy itt kapitalizmus van? Mutathattam én a ceglédi áfésszel kötött szerződésem, nem az érdekelte őket. Egy totális koncepciós baromság volt. De ha végig viszik, az teljes vagyonelkobzással járt volna.

KP: A nyolcvanas évek még ilyen kemény idők voltak?

Azok. És még nem volt vége. 86-ban is bevittek. A skálás Demjánék hoztak be nagyobb tétel spanyol paradicsomot és valaki lenyúlta egy részét. Hát hol keressék, persze, hogy nálam. A társammal, természetesen, mivel zöldséges üzletünk volt, rendszeresen vettünk paradicsomot. De hétszáz kereskedő volt Pesten, és tudomásom szerint, egyedül hozzám jöttek. Kiküldtek aztán egy szakértőt, aki megállapította, hogy a mi árunk teljesen más paradicsom.

KP: Nem utáltad meg a paradicsomot?

Ettől függetlenül, soha életemben nem ettem meg. Engem paradicsomlevessel, paradicsomos káposztával a világ legtávolabbi zugába lehet kergetni. Szóval, amit tettek, nem esett jól, most giga nagyságú nagykerünk lehetne, ha akkor hagynak minket dolgozni.

KP: Tudsz veszíteni?

Nehezen. Ki veszít könnyen? De alapvetően előre nézek, nem visszafelé. Egyébként is, a sok mindennapi bosszúság sokkal jobban őrli az embert, mint az, hogy egy ötlete nem vált be. Meg sok minden bejött. Így ezek a sikerélmények elviselhetővé teszik a veszteségeket.

KP: Amikor oroszlánokat vettetek, komolyan gondoltad, hogy cirkuszt fogtok csinálni? Csak egy hirtelen ötlet volt, vagy tényleg hittél benne?

Persze, hogy hittem. A társammal, a Misivel, nagyon régi a kapcsolat. Szinte együtt lélegzünk. Nos, hozzá járt egy idomár. Ő jött ezzel az ötlettel, Misi meg azt mondta, hogy jó, és én is rábólintottam. Ő is sokszor rábólintott az én ötletemre, ami nem jött be. Szóval, megvettük az oroszlánokat a veszprémi állatkerttől, de a cirkusz nem valósult meg. Nézd, a zöldséges üzlet egy kemény fizikai munka volt. 18 órát dolgoztunk naponta, csak hétvégén volt egy kis pihenő. Folyton azt kerestük, hogy lehetne könnyebben boldogulni. De akkor nagyon szűkek voltak a lehetőségek, ezért még a mostani szemmel örültségnek tűnő dolgokkal is próbálkoztunk.

 

Misa a cirkuszról: A háború előtt volt egy galamb revü, Somogyi Tauben néven. Somogyi úr az üzletemhez közel, a Marek utcában lakott, szerintem, már akkor volt egy kis flúgja. De mi sem lehettünk teljesen normálisak, mert meggyőzött minket, hogy vegyünk oroszlánokat, csináljunk cirkuszt. Volt egy nagyon erős rakodónk, aki artista számoknál lett volna az unterman. Jóska vállalta volna a porondmesterséget. Sajnos, vagy hála Istennek a szomszédok feljelentették az idomárt, kivonult a rendőrség, mentők, tűzoltók, az oroszlánokat elvitték, az öreg meg ment a Lipótra.

 

Van, ami sikerült. Ilyen volt a lengyel piac, vagy később a biliárd. Nem tudhatod miből lesz siker. Egyszer egy autóban csak mellékesen kérdeztem az oroszoktól, miért nem rendezünk piramidból világbajnokságot. Két évig minden tagköztársaságból idejártak hozzánk játszani. Néha elég egy szó, és beindulnak a dolgok.

KP: A Maligán (Jóska korábbi híres étterme) hogy indult?

Arra gondoltam, hogy kéne egy hely, ahol az emberek borokat kóstolhatnak.

 

Losonci Bálint: Akkor még a Borbarátnál, Alkonyi Lászlóval dolgoztam, mint borszakíró. A Maligán volt a második otthonunk. Kiváló sommelier-k (Pongrácz Tamás és Köles András), számtalan kóstolás, vakteszt, jó társaság és pezsgő szellemi élet. A bor megszállottjainak epicentruma volt ez a hely.

 

A Maligánban 4 cl-t mértünk ki minden borból. Így ha valaki 15 féle bort megkóstolt, még akkor sem volt se szegény, se részeg. Megnyitottunk. Jól ment, de nekem ott volt a Budafoki út, a szőlő, nem tudtam az étteremmel eleget foglalkozni.

KP: Nem fáj, hogy nincs már? Egy kulthely volt.

Nem. Illetve most már nem.

KP: A dolgok elmúlnak?

Változnak. Nekem például a biliárd sokáig az életem volt. A Biliárd Szövetség elnöke voltam. De sok emberi gyarlósággal találkoztam. Nem egy versenyző nekem köszönheti, hogy komoly szintre jutott. Nem vártam érte köszönetet, az más kérdés, hogy nem is kaptam. 15-20 évvel ezelőtt belehaltam volna, ha elszakadok a biliárdtól. Most meg már évek óta dákót se vettem a kezembe. Nem hiányzik, egy másodpercre sem. Illetve a TV-ben néha megnézem.

Vége az I. résznek