Szálla zilla tár

Avagy én, mint röpke lepke

Kaptunk egy jónak ígérkező közösségszervező társasjátékot, melynek egyik kártyáján a következő kérdés szerepelt: Melyik illatot szereted? Sose gondoltam különösebben illatcentrikusnak magamat (ami nem jelenti, hogy ne mosdanék rendesen, ohó, résen vagyok ám!), de a válasszal rögtön kész voltam, mint afféle notórius kakukkfű-függő. Az ujjbegyen elmorzsolt friss kakukkfű aromájánál felkavaróbbat, örvénylőbbet aligha tudnék elképzelni. Aztán hirtelen mintha egy jégtömb kezdene olvadni, rögtön felsorakozott a bódító fahéj is, amely téli teák és mézeskalácsok igézetével kecsegtet. Ha már fahéj, akkor persze szegfűszeg, ez a tűszúrás-szerűen hegyes, majdnem csípősen intenzív összetevő, amely a sültekhez vagy nagy kedvencemhez, a giroszhoz is különösen pikáns mellékzöngét csempész.

Boldogult dohányos-korszakomban még édesített szipkájú, indiai szegfűszeg-cigit is szipákoltam keleties nagyképűséggel. Aztán ma reggel a közös családi biodezodor-raktár egy véletlenszerű darabja keveredett a kezembe, és mondhatni orrba bokszolt a sárgadinnye nektáros frissessége. Való igaz, Champagne-ban élveztem először ezt a harsány, szürcsölhető gyümölcsöt, nem mint szólóhangszert, hanem mint füstölt-sós, pármai-szerű sonka duó-párját. A szag nem jár egyedül, rögtön levendula-robbanás tölti be tudatomat, látom Johanna lányom zöld tekintetét a Fontenay-i apátság hatalmas, kék sündisznónyi levendulabokra előtt, ahogy fotóba zárt párlatként megmaradt. Hát a bazsalikombokor, amelyet egy Loire-völgyi irodalmi fesztiválról hoztam, és aztán családostul végighurcoltuk egész Franciaországon, amit úgy hálált meg, hogy időnként néma násztánc gyanánt kábító illóolajokat fecskendezett a Toyota mikrobusz levegőjébe, gyakorlatilag szeszélyes, de organikus klímaberendezésként szolgálva.

Nem szólva a tömény mentáról, amely miután sok-sok liter tealével fürdetett belülről, végül ajándékba kapott Echt Kölnisch-Wasser tusfürdő formájában bizsergette bőrömet is. S ha már tömény, akkor (lám-lám, szakmai ártalom), essék szó a köményről is, amelynek sóskiflin tapadó, foghegyen elpercenő magvait gyerekkoromtól rajongtam, mára viszont addig jutottam, hogy se levest, se sültet, se salátát nem tudok készíteni nélküle, még utazásaimra is mindig viszek egy tasakkal. Zuhog a lavina, vagyis „szálla zilla tár”, mint az iskolai kórustag koromban lelkesen és hamisan zengett nyári nótában, amelyben nem mellesleg „röpke lepke száll virágra”. És még nem emlegettem durvára darált színes borsot, szamócát, tengeri szellőt, fenyőerdőt – megannyi szaglóhámba harapó vad, nyers, felszabadító érzéklet. Cigarettán koptatott, és az elmúlt tizenhárom dohánymentes évben teljesen helyre nem állt szaglóérzékem, ha jobban belegondolok, mégis elég rendesen az orromnál fogva vezet engem.

Lackfi János