„Nincs levegő”, vagy „nincs tüdő”, mondogatják a légszomjtól fuldokolva az alkalmi futók, pl. a szülők, egy iskolai családi futóversenyen. Ha feltételezzük, hogy nem a K2 alaptáborában, rendezik ezt az eseményt és mi sem egy tüdőgondozóból kiszabadulva, kimenőnket megszakítva veszünk részt, akkor a panasz nem jogos. Van levegő is, és az egészséges tüdő kapacitását sem tudjuk kimeríteni. Az egészséges embernél terheléskor jelentkező normális légszomjnak más okai vannak. A szervezet a tüdőben felvett oxigént használja energiatermeléséhez és a folyamat révén termelt széndioxidot a tüdőben is adja le. Nem mindenki tudja, de nem az egész tüdő vesz részt a gázcserében. A légcső, illetve a belőle szétágazódó csövecskék nem. Nyugalomban a beszívott levegő csaknem harmada parkol ebben a holttérben. A tüdő légző felszíne a 20 ping-pong asztalnyi összesített felületű tüdőhólyagocskákból áll (kb. 80 nm). A légcsere ezekben a vékony erekkel dúsan átszőtt zsákocskákban megy végbe. Ide a CO2-ban dúst vért a jobb kamrából pumpálja a szív. És a légszomj leggyakoribb oka itt keresendő. Vagyis, ha edzetlen a szív, akkor hiába növeli a szervezet a keringő vér (ill. a szállító hemoglobin molekula) mennyiségét, akkor sem tudjuk megfelelő mennyiségben kicserélni a széndioxidunkat friss oxigénre, legfeljebb csak az oldalunk szúr, jelezve, hogy a lép már bedobta a keringésbe, amit tudott. A szívizomzat mellett, azonban más izmok, az elsősorban a nyugalmi légzésért felelős rekeszizom, a terhelés során egyre inkább munkába állított bordaközi, és más légzési segédizmok is szükségesek a légszomj megelőzéséhez. A légzés, alapesetben, automatikus, és ha nem leszünk hűtlenek egy vízi nimfához, nem kell tudatosan irányítani pl. ezt használjuk ki alváskor (a mitológiában Ondine nimfa átkozta meg csalfa, halandó kedvesét a légzési automácia megvonásával, ezért ezt a létező betegséget Ondine átkának is hívják). Terhelésnél, viszont, nem mindegy, hogy az akaratunkkal kontrolálható folyamatokat hogy irányítjuk. A cél, hogy a megnövekedett igényt, minél jobb hatásfokkal elégítsük ki, ezáltal a felvett oxigén mennyiségét maximalizáljuk és a lehető legkevesebb hányadát fordítsuk a légzési munkára. A légzési munka a légzés „ára”, ami elviheti akár a felvett oxigén 20%-át is.

Mit kell tennünk a jó hatásfok és elegendő oxigén felvételéhez dinamikus terhelésnél?

• A légzést fokozatosan mélyítsük, hogy egyre kisebb arányt képviseljen a holttér, és egyre több levegő jusson az aktív légző felületre és ott egyre több időt töltsön.
• Amikor elkezdjük a mozgást és még nem érzünk légszomjat, már akkor mélyítsük a légzésünket, és akarattal emeljük e légzésszámot! Így az adaptáció egyenletesebb lesz.
• Rendszeresen, inkább rövidebb ideig, de intenzíven eddzünk.
• Dinamikus mozgás közben ne görnyedjünk, ne hajoljunk előre, hanem a vállakat enyhén hátrahúzva, egyenes testtartást vegyünk fel. Fejünket se lógassuk, arcizmainkat próbáljunk lazán tartani, orrunkon és szánkon egyszerre is vehetünk levegőt.

A mélyebb légvétel nemcsak a jobb izommunka miatt fontos, hanem azért is mert a tüdőkeringést, mint egy szívó-nyomó pumpa, fokozza, így segítve gázcserét. Mindazonáltal se a mélylégzést, se a mozgás elején a szándékos légzési frekvencianövelést ne vigyük túlzásba. (Az erőszakolt hiperventillációval kimossuk a léghólyagokból a széndioxidot és így a legfontosabb automatikus belégzési ingertől szabadítjuk meg magunkat. Nyugalomban ilyen gyorslégzés után, akár 2 perc is eltelik a következő belégzési inger jelentkezéséig. Ezen segítenek az orvosi gyakorlatban, a filmekben sokszor látható, zacskóból lélegeztetéssel)

A dinamikus sportot űzőknél a tüdő vitálkapacitása (maximális belégzés után a maximálisan kilégzett levegő térfogata) nagyobb. Akár 8 liter is lehet, szemben az inaktívak átlagos 4 literes értékével. Ebben az anatómiai adaptáció kevéssé játszik szerepet, jórészt szabályozási változások okozzák a megnövekedett térfogatot. Anatómiai változás inkább a tüdőerek számában, keresztmetszetében bekövetkező növekedés formájában figyelhető meg.

Egyébként légzésfunkciós, terheléses vizsgálatokat bárki végeztethet magán a Testnevelési Egyetem laborjában. Vagy akár gyermekén, így megtudhatja azt is, milyen sportág az ideális számára. (Ennek megszervezésében segítünk, csak szóljatok).

Összefoglalva: a sportolás során az oxigénfelvételt egészséges embernél döntően a keringési rendszer határozza meg, de a helyes légzés nem elhanyagolható. A felületes, szapora légzéssel a légzés hatásfokát rontjuk, és szélsőséges esetben ájulásszerű rosszullétet is előidézhetünk. Nem túlzott mélylégzéssel, viszont, segíteni tudjuk az oxigenációt. A dinamikus sportolók tüdejének kapacitása lényegesen nagyobb, ilyen változás a statikus erősportot űzőknél nem figyelhető meg.