„Barátom csak az, akit szabadon választok magaménak. Igaz, hogy amikor már megvan, kényszer. Már nem tudok meglenni nélküle.”  (Hamvas Béla: A barátság)

Az ember óvatos és türelmetlen, ha olyan izgalmas személyiséggel beszélget, mint Saly Noémi. Akiről sok mindent tud, ugyanakkor sok dolgot nem ért. Milyen lenyomata marad a korán elvesztett édesapának, a későn , de nem túl későn egymáshoz utat találó anya-lánya szeretetnek? Egyáltalán, hogy szabad szeretni?  Vagy miért jó neki, ha úgy elveszik, hogy maga sem tudja, hol van? Katolikusként tényleg hisz a másvilágban? A bevezető pár kérdés, és pár korty Szentesi kadarka után egyre kíváncsibb lettem, és a borhoz hasonló tiszta, őszinte válaszokat kaptam. Megerősített abban, hogy  bár az élet olykor nem könnyű, (ahogy ezt Mátka, a beszélgetés alatt az ölében megpihenő félmázsás berni pásztorlányka is bizonyította), mégis érdemes úgy megélni, hogy ne féljünk egyetlen kérdésre adott igaz válaszunktól sem. Egy újabb lépést, neki hála, most ismét megtettem ebbe az irányba. Akinek kedve van, tartson velem. (Fotó: Takács Szabolcs)

Borzasztó kreatív indítást terveztem. Te, aki ízig-vérig polgárlány vagy, nálad ez a polgári attitűd minden irányban működik? A Krúdy-mániád mellett pl. megrögzött Márai-fan vagy?

Egyáltalán nem vagyok Márai-fan, mert amikor elolvastam a Csutorát, akkor végzetesen kiszerettem belőle. Ez a könyv nekem egy annyira gonosz emberről tanúskodik. Vannak persze írásai, amelyeket azóta is kedvelek, de hogy mondjam, olvasva nagyon rossz dolgokat hív elő belőlem.

A mű az ember?

Egy kicsit igen, nem lehet soha teljesen leválasztani róla. Krúdyról azért a visszaemlékezők tanúságai alapján is azt kell gondolnunk, hogy egy rendkívül jó ember volt. Kosztolányi is jó ember volt. Amellett, hogy csinált hülyeségeket, sőt, kölyökkorában egész elvetemült dolgokat is, felnőttként kivételes emberi minőség volt. Márai, pedig… hm, vele az az igazi bajom, hogy a szeretet hiányzik belőle.

És a palackpostaként az utókornak címzett „Egy polgár vallomásai”-ban leírtak hajaznak arra, amit te egyébként gondolsz, tudsz erről a kihalt városi fajról?

Nekem a könyv nem volt egy különösebb reveláció. Nem kellett nekem a Máraitól kapnom semmit. Ez az egész nálam von Haus aus megvolt, méghozzá olyan szinten, hogy azt nem lehet überelni. „Aha-élményem” volt, persze, de az egészen sötét könyveknél, egészen szörnyű történeteknél is tud lenni. Ha már polgári mentalitást keresünk, akkor nekem inkább Ottlik jön be.

Ő sem volt egy könnyű eset. Lettél volna a felesége?

Egyáltalán nem volt könnyű eset. Ha hozzá nem is mentem volna, de egyszer elmentem hozzá, egyetemista korom első éveiben. Az Attila úton lakott, akkor még nyitva volt a kapu. Becsöngettem és mondtam neki, hogy én most itt vagyok, szeretném dedikáltatni a könyvét, meg egy kicsit beszélgessen velem. Tök kedvesen ordítoztunk egy darabig, én akkor jöttem rá, hogy süket. Aztán meg már nem is ordítoztunk, hanem csak ültünk csendben, és irtó barátságosan néztük egymást. És az ott annyira jó volt, hogy nem is kellett nekünk már beszélgetni se. Csak úgy elvoltunk. Aztán egyszer csak, mikor azt gondoltam, hogy neki ebből már biztos elege van, felálltam és eljöttem.

És mentél haza abba a Döbrentei utcai házba, amelyikben születésed óta laksz. A ház maga mennyit változott?

Olyan nagyon sokat nem. Az én első biztos emlékeim a házról magáról, azok már a nagy sortatarozás környékéről datálódnak, ami olyan 1960-61 körül lehetett, mikor én 4-5 éves voltam. Sokat pusztult persze, főleg amikor jött a tetőtérbeépités a nyolcvanas évek végén, de aztán vissza is javítottuk. Ami a lakókat illeti, volt jövés-menés, de nagyon sok állandó ember van. A mi lépcsőházunkban, pl. minden lakó hatvan évnél régebb óta lakik ott, kivéve ezeket a „gyüttment tetőtérieket”, ők még csak harminc.

A felmenőid házfalakat húztak fel, te pedig a város immateriális pilléreit építed. Aki hallgat téged, jöhet a legutolsó tanyáról, arra a kis időre polgár lesz. A szuggesztív előadásod mellett mi ennek az oka? Mitől ellenállhatatlan a városi lét „elviselhetetlen könnyűsége”? Úgy értem, menne is az ember, maradna is.

Akik elmennek, általában vissza is jönnek, mert a város szolgáltatásait nem tudják nélkülözni. Az emberek legnagyobb részét nem csak ennek a létnek a sűrűsége köti a városhoz, hanem a szolgáltatások sokszínűsége, hogy ott van egy csomó kulturális szolgáltatás. Egy magamfajta polgárt kifejezetten vonz, hogy legyen egy könyvtár, például. Én itt lakom az OSZK (Országos Széchényi Könyvtár) bokájánál, ez nekem fontos, meg hogy legyen színház, koncert…

És a biztonság? A városfal még mindig biztonságot sugall?

Ha nem muszáj, akkor egyedül, sötétedés után például a Magdolna-negyedbe nem biztos, hogy elmennék. De csak azért, mert nem ismerem, idegen a közeg. Ugyanakkor nem félek, soha nem is féltem a városban. Ez látszik is rajtam, és nyilván ezért is nem ért soha semmiféle atrocitás. Fiatal lányként engem is, mint mindenki mást, sokszor leszólítottak, de jól tudtam kezelni ezeket a helyzeteket, s ezekből általában beszélgetések lettek. És aztán „elkísérünk, nehogy valami bajod legyen” lett a vége.

Akkor ismered az egész várost, voltál Pestimrén, vagy a Havanna lakótelepen is?

Hogyne, persze. Hatodikos voltam, amikor először lett villamosbérletem. Addig gyalog jártam a Krisztinába iskolába, mivel mindenki gyalog járt, nem költöttünk ilyen hülyeségekre, hogy bérlet. 12 évesen már teljesen önjáró, egy egészen elvetemült, vad kölyök voltam. Csavarogtam, hazudtam, fára másztam, verekedtem, borzalmas voltam. Szóval, a villamosbérlettel megcsináltam sokszor azt, hogy különböző villamosokkal elmentem végállomásokig. Vittem magammal térképet, amit nem volt szabad elővennem, csak amikor nagyon nagy gáz volt, amikor már sötétedett, és rohadtul muszáj volt magamat megtalálni, hogy hazajussak valahogy. De aztán egyre ritkábban kellett a térkép, elég hamar jól tájékozódtam a városban, és érdekeltek ezek a számomra ismeretlen negyedek is.

Jellemzően a Lánchíd építésénél „pallérozódó’ ükapát (Keiner Ferenc), a Hősök terén a Gábrielt helyére reptető dédapát, és főleg más hímneműeket említesz, ha az ősökröl mesélsz. Miért a férfiak?

Mert én férfi mintákat követtem. Nyilván a nők működtették a háztartást, nevelték a gyerekeket, de hát ezek a pasasok, az én érdekes és sokféle foglalkozású őseim, mindig olyan látványos dolgokat csináltak, és engem érdekelt az ő tevékenységük. Az építész ősöké is, mert látom a kézzel fogható eredményét a munkájuknak, az író-beszélő ősöké is, mert így vagy úgy, az ő munkájuknak is vannak lenyomatai a régi újságokban, könyvekben. Meg hát persze hogy a férfiak, mert az úgy volt, hogy az én édesapám kétéves koromban meghalt.

Van emlékképed az édesapádról?

Jaj, ez nagyon érdekes. Te, nekem apámról állatka-emlékeim vannak. Olyan típusú emlékek, amilyen emlékei az állatoknak lehetnek. Arra emlékszem például, hogy felemelt, de nem a hónom alá nyúlva, hanem a felső karomat a törzsemhez szorítva kétfelől. Arra emlékszem, ahogy lógok a kezében. Erre az állapotra, ahogy egy állati biztonságban lógok ott.

A másik, amire emlékszem, hogy megpuszilt, és bajusza volt neki. Erre az érintésre, arra a típusú bajuszra, és ha egy ilyen bajszú pasas megpuszil engem, akkor felismeri a bőröm, hogy ez pont olyan. De a puszi nélkül is van egy ilyen taktilis emlékem. És még van két nagyon homályos, ilyen mozgásos dolog. Ő nagyon betegen jött haza a lágerből, így nem bírt már egy svungra felmenni a harmadik emeletre. És amikor a sétából hazamentünk, akkor a második emeleti lépcsőfordulónál leült, mint egy jó rab, hogy megpihenjünk. Ezt tudom homályosan felidézni, ahogy ő ül, én meg ott állok mellette, s a fejünk egy magasságban van, ezt az állapotot. És még egy, a nagyszoba sarkában volt az ágyuk, a házastársi ágy, és… egész homályos a kép…, hogy fehér ágyneműk vannak ott: cihák, paplanhuzat, párna, és az egész fehér… és abban apám fekete hajjal és bajusszal ott fekszik. De a vonásait így nem tudom felidézni, csak a fényképek alapján. Arra a folthatásra emlékszem, hogy így a fehér cihákban ott fekszik egy fekete férfiarc. Úgyhogy ennyi a papáról az összes igazán saját emlékem.

Bevonult, aztán a háború végéig a Szovjetunióból nem is jött vissza?

De igen. Amikor bevonult, újságíró volt a rádiónál. Előtte, még az érettségi előtt tulajdonképpen orvos akart volna lenni. Elkezdte az orvosi egyetemet, járt egy évig oda, ámde az elsőéveseknek akkor egy teljes éven keresztül mentőgyakorlat volt előírva. Apám ezt annyira imádta, hogy ahelyett, hogy egyetemre járt volna, és megtanulta volna az anatómiát, éjjel-nappal mentőzött. Ennek következtében kiszórták őt a hóra anatómiából, ahogy kell. És akkor a nagypapa, aki a Beszkártnak (Budapest Székesfőváros Közlekedési Részvénytársaság) volt a vezérigazgató-helyettese, és amúgy egy tündéri, aranyos ember volt, ebben azért nem ismert tréfát. Azt mondta, hogy még egy dobása van, és ha másodszor sem sikerül letenni a szigorlatot, akkor szevasz, mész fiam mezei jogásznak. A papa a második évet is végigmentőzte − és elment mezei jogásznak. A kecskeméti jogakadémiát végezte el munka mellett, már újságíróként. Majd jött a háború, és a papa a maga részéről nem kívánt embert ölni, úgyhogy haditudósítónak jelentkezett. És ki is küldték egyből a Don-kanyarhoz. Kijevben volt a megszálló csapatoknak egy rádióadója egy szerkesztőséggel, amit a papa üzemeltetett. Ez lett aztán az ő fő bűne, amiért lecsukták, mondván, hogy milyen híreket sugárzott. Pedig a legsötétebb nyilas időkben is úgy sugárzott, hogy az volt a lead a hír előtt, hogy „a példátlanul arcátlan és hazug angol rádió nem átallotta azt a minden valóságalapot nélkülöző, teljesen légből kapott hírt felröppenteni, miszerint…”, kettőspont, és jött a BBC híranyaga. A Gestapo tombolt, de nem tudtak mit csinálni, hisz nem megmondták, hogy „a példátlanul arcátlan és hazug angol rádió”?

És anyuka mikor került a képbe?

Akkor már anyukáék hazajöttek Teheránból (a nagyapa a sah főépítésze volt), s mivel mami öt nyelven tudott, valahogy a rádióba felvették. Ott találkoztak, egymásba szerettek. Aztán várt jegyességükben másfél évet arra, hogy a papa majd visszajön.

Mikor jött vissza?

1943-ban. És 44 májusában összeházasodtak. És amikor azok a legszarabb idők voltak, akkor a papa az embermentő akciókban is nagyon serényen és hatékonyan részt vett Budapesten. Hárman voltak haverok és nagyon sok embert mentettek meg.

Hogy sikerült nekik, mi volt a technika?

A fő technika az volt, hogy ők hárman voltak a Gombos százados. Akiről így mindig más személyleírást adtak. A Gombos százados egyrészt egy zömök, köpcös, 170-175 centis, fekete hajú, szemű, bajuszú ember, másfelől egy gesztenyebarna, nagy kék szemekkel, harmadfelől egy kis törékeny, alacsony ember, aki inkább szőkésbarna, a szeme meg áthatóan zöld. Az apám, a tesóm keresztapja − az egyik Pali − meg az én keresztapám − a másik Pali −, így voltak ők hárman a Gombos százados. Az Andrássy 60 pincéjéből hoztak ki embereket csapatban, hogy viszik őket kivégezni. Olyan is volt, hogy egyikük a háromból lelőtte a bejáratnál a nyilas őrt, aki hepciáskodott, hogy nem engedi be őket. Bementek akkor is, és kihoztak vagy 15 embert. Mindezek jutalmaképpen apámat névre szólóan megkeresve vitték el a felszabadult Budapestről 1945 áprilisában, amikor a mami nyolcadik hónapban volt várandós a testvéremmel. Kijevben állították hadbíróság elé, aminek az lett az egyetlen pozitív hozadéka, mármint Kijevnek, hogy ott voltak emberek, akiket ő tanúként be tudott idézni. Hogy, bassza meg, ő gyerekkórházat csinált itt megszállóként, és a németektől lopta a gyógyszert az ukrán gyerekeknek. A papát bevarrták ennek ellenére, no, mondjuk, nem húsz, hanem „csak” tíz évre. (Mátka berni, görögdinnye fejét ekkor együtt érzően az ölébe teszi). Elvitték őt Kazahsztánba. A papa tudta még a kijevi haditudósító időkből, hogy a Szovjetunióban egyféle ember visel doktori címet: az orvos. Tehát nincsen jogi doktor, nincsen bölcsészdoktor, csak a vracs (orvos). Aki ott doktor, az vracs. Ezért ő még kifelé menet a vonaton elcserélte a zsebkését, amit úgyis elkoboztak volna, egy orvosi köpenyre. Na most, érted, minden papírjában az állt, hogy doktor, volt orvosi köpenye, az Isten le nem mosta róla, hogy ő vracs. De amikor mondták neki a lágerkórházban, hogy na, Géza Gézovics, itt az üszkös végtag, lehet amputálni, akkor hátrasasszézott két lépést, mondván, hogy ő gyermekszem-specialista, úgyhogy nem szokott amputálni, és nem is tud.

Pláne így, hogy a kése sem volt már nála.

Pláne. De közölte, hogy ha hoznak neki sebészeti szakkönyveket, akkor „felfrissíti” a tudását, ami annyira jól sikerült, hogy szabadulásakor ennek a hatalmas, több tízezres tábornak a kórházában a tüdősebészeti osztályt vezette. Szóval, nagyon sikeres orvos lett belőle. Én találkoztam olyan rabbal, akit a papa gyógyíthatatlannak ítélt csonttébécével operált a karagandai lágerkörülmények között, és messze túlélte apámat. Ott ölelgetett engem, hogy Istenem, a Géza lánya. Úgyhogy a papa egy nagyon tökös, találékony ember volt, nem mellesleg nagyon jó humorú, és mindenki, aki ismerte, és akivel én találkoztam, nagyon szerette őt.

Aztán onnan is hazajött…

Hazajött, engem még összeeszkábált, megismerkedett a tesómmal, aki akkor már tíz éves volt, aztán sikerült neki 58-ban meghalnia. A papa 56-ban is mindenben benne volt. Nem vitték el, de már ott ólálkodtak körülötte, és igazából sosem fog kiderülni, hogy miért halt meg egy szimpla vakbélgyulladásban. Három plauzibilis verzió van. Az egyes verzió, hogy az orvosok nem mertek hozzányúlni, mert a szíve a tífusz meg egyebek után olyan rossz állapotban volt. A kettes számú verzió, hogy ő nem engedte, hogy megoperálják, mert tudta: ha megmarad, akkor elviszik, bebörtönzik, megkínozzák, és nekünk is mindenféle bajunk lesz. A harmadik verzió, hogy meg volt tiltva az orvosoknak. Mind a három teljesen egyformán valószínű.

Ő elment, ezúttal végleg, ti maradtatok. Nem lehetett könnyű.

Hát nézd, anyám napi 12 órában dolgozott, hogy el tudjon tartani hármunkat-négyünket. Tulajdonképpen négyünket, mert a nagymama otthon volt velünk, de nem kapott semmilyen jövedelmet, nyugdíjat sem. Vezette a háztartást, és nevelt bennünket, szegény, amennyire erre képes volt. Anyámat egyáltalán nem láttam. Este, ha hazajött, adott talán egy puszit, vagy valamit. Reggel meg már rég elment, mire én kezdtem mozdulni, mert minden nap a Lukácsban úszott munka előtt. Hétvégeken viszont mentünk az apai nagyszülői házba, de ott meg azért nem voltunk anyámmal együtt, mert akkor a nagycsalád volt együtt.

Mennyire volt érzelmes a kapcsolatotok édesanyáddal?

Semennyire. Gyerekkoromban legalábbis semennyire. Ráadásul, amikor nyolc éves lettem, a mama elment négy évre Indonéziába, mivel akkor már szabad volt bevallani, hogy beszél nyelveket. Az angol, francia, német mellett Teheránban a perzsát is megtanulta. Annyira szegények voltunk, hogy be kellett látni, lehetetlen egyről a kettőre jutnunk. 1964-ben járunk, és a legteljesebb nyomorban éltünk. Anyám először gyors-és gépírónői, aztán idegennyelvű levelezői státuszban volt.

1964-ben a szocialista Magyarországon miben nyilvánult meg a nyomor?

Például abban, hogy a tesóm a szomszéd Tarsoly bácsi szén- és fakereskedőtől zsákban hordta ki a tüzelőt az utcában, hogy a keresményéből vegyen anyámnak egy cipőt.

Pedig ez nem lehetett egy nagy tétel.

Hát annyira nem volt nagy tétel, de azért gondolj bele, négy embert etetni egy szar fizetésből, és a lakásnak is voltak költségei. Albérlőink voltak, így a lakbér kifutotta, de már a rezsi szűkösen. Volt egy nagy melák fiú, aki ötpercenként nőtt ki egy ruhadarabot, meg én is nődögéltem, meg egyáltalán. Félretenni lehetetlen volt. És akkor a mami egyszer csak kitalálta, hogy elkéri magát külszolgálatba. Bement a külügybe, mondta, hogy menne. Ők meg mondták, hogy Dzsakartában a külkereskedelmi kirendeltségen van egy titkárnői állás. Az előző titkárnő valami gyógyíthatatlan trópusi betegséggel jött haza, azóta a Lászlóban fekszik. Az elődje pedig megőrült, ő meg a Lipóton van. Úgyhogy ez lenne az az állás, szeretné-e? A mama meg mondta, hogy őt nem zavarja semmi, és kiment. Ez azt jelentette, hogy négy évig nyáron egy hónapot láthattam… volna, de az sem volt egy hónap, mert mi a Balatonon nyaraltunk a kaposvári unokatestvéreimmel, ahova a mami lejött egy kicsit, de egyébként Pesten maradt pihenni. Az érzelmi szál ekkor a tesó volt.

Minden lány álma a báty, neked megadatott.

A legjobb dolog a világon.

Igen, ennél már csak egy jobb dolog van az életben, ha egy fiúnak van nővére. Ti milyen testvérek voltatok, felvállalta az apaszerepet?

Bizonyos fokig föl. Nagyon jó testvérek voltunk. Aztán a legvégén a mamival is rendbe jöttek a dolgok. Nagyon fontos nekem, hogy ez megtörtént. Azelőtt sokan laktunk abban a lakásban. Mire kihaltak az albérlők, a tesóm megnősült, odaszaporodott, ők voltak ott a gyerekkel. Már egyetemista voltam, mikor elköltöztek. És akkor maradtunk hárman, majd a nagymama halála után anyámmal ketten. De az még mindig olyan volt, mint amikor két türelmes, jól nevelt idegen él egymás mellett.

Akkor nem sok mindent beszéltetek meg.

Az igazán nagy problémáimat abszolút nem, de az egyéb életeseményeim közül is csak a legfelszínesebbeket osztottam meg anyámmal. Na, de aztán jött a végén maminak egy rettenetesen ronda betegsége, aminek a végjátéka már nagyon nehéz volt. Megpróbálom kimondani, ezt úgy hívták, hogy demielinizációs polineuropátia…

Könnyen ment, gondolom akkor olvastál róla eleget.

Fú, akkor nagyon sokat. És ennek a betegségnek következtében mindent kellett csinálnom vele, amit ő velem pici koromban nem tudott, mert a szülés után 6 héttel visszazavarták dolgozni. Úgyhogy velem apám volt otthon, mert ő meg folyton beteg volt. Ott volt a lefejt anyatej, apám cumiztatott, állítólag nem adott ki a kezéből. Mert ugye a fiát, Gézát, nem látta kicsinek, őt tíz évesen kapta készen. De velem végigcsinált mindent 2 éves koromig. Engem mindenre ő tanított. Ő tanított járni, ő tanított beszélni. Azért tudok így beszélni, mert a papa erre megtanított.

Jó tanárod volt.

Abszolút. Nagy mesemondó volt. Azt mondta róla az író, Szabó Magda, akinek a férjével, Tiborral, nyolc évig padtársak és elválaszthatatlan barátok voltak a Madáchban, szóval, a Magda mondta nekem, hogy „Fiam, ahol apád mesélt, ott bárkit érzéstelenítés nélkül lehetett volna vakbéllel műteni”. Tehát, a mama engem nem nagyon üzemeltetett, amikor picike voltam. Viszont amikor beteg lett, nekem mindent kellett vele csinálnom a mosdatástól a pelusozásig bezárólag. Amit egy anya csinál a gyerekével. Akkor valahogy nagyon megváltozott minden, nagyon rendbe jöttünk.

Megbeszéltetek olyan dolgokat is, amit előtte nem tudtatok, nem mertetek, vagy nem akartatok megbeszélni?

Nem, ilyen nem volt. Nem a kibeszélés, pusztán a testi kontaktus, a gyöngédség tette rendbe a dolgokat.

Volt a családban tabu téma?

Ó, rengeteg, csak tabuk voltak. Engem igazán érdeklő dolgokról otthon se anyámmal, se nagyanyámmal nem lehetett beszélni. A családtagjaim közül az egyik unokanővéremmel, aki keramikus, sokkal inkább tudtam beszélni mindenféléről. Ő a keresztanyám, Szabó Kingának hívják, a mai napig ilyen a kapcsolatunk. Ugyanolyan biztonságot jelentett nekem akkoriban, mint a tesóm. Anyám testvérével is nagyon jóban voltam, aki a kaposvári unokatesóknak az anyja. Anyámnál 2 évvel fiatalabb volt, s vele szintén mindenről bírtam beszélgetni, mert tőle válaszokat kaptam a kérdéseimre, amelyek, meglehet, ugyanúgy fájtak neki, mint anyámnak, de nála nem volt ez a világos elutasítás, hogy nem lehet kérdezni. Anyámon, nagyanyámon látszott, hogy nekik annyira fáj a nagyapa meg apám elvesztéséről beszélni.

Az igaz, hogy a papa és a nagyapa a Gulágon találkoztak? (A Széchenyi Fürdőt építő nagypapa főépítész volt Teheránban, innen hurcolták el, de a család nem tudta hova.)

Annyira, hogy képzeld el, ott ismerkedtek meg.

Ott ismerkedtek meg?!

Igen, az a történet, hogy apám mint lágerorvos ott ült, és vizsgált egy újonnan érkező rabtranszportot. És akkor bejött egy öregúr. Apám kérdezte oroszul, hogy „imja?” (neve?), mire nagyapám azt mondta, hogy „nem értem fiam”. Mire papa mondta megkedvesedve, hogy „hogy hívják, kedves bátyám?”, mire kedves bátyám mondta, hogy Francsek Imre. És akkor papa nagyon elhalkult, és kérdezte, hogy építészmérnök-e. Mire az öreg szintén nagyon elképedve mondta, hogy igen. Erre a papa felállt az asztaltól, odament, kicsit meghajolt derékban, ahogy a cserkészben tanították, és mondta, hogy „Kedves Imre bátyám, engedje meg, hogy bemutatkozzam, én vagyok az egyik veje”. És akkor együtt írtak haza. Apámat még egyébként nem engedték volna írni, mert ezt öt év után engedték csak meg, és ő még nem volt kint öt éve. A nagypapa már írhatott volna, csak nem tudta hova, mert nem tudhatta, hova lettek a nők Teheránból. Az a levél, amit együtt írtak a lágerből, meg is van, őrzöm is. És akkor apám próbálta nagypapát rávenni arra, hogy maradjon vele addig, amíg ő is szabadul, és jöjjenek haza együtt. De nagyapám ott keménykedett, hogy neki már elege van, s hogy ő jön. Így egy szabaduló rabtranszporttal elindult, és onnantól filmszakadás. Nem tudjuk mi történt vele.

A papa, viszont, hazajött. Hogy alakult volna az élet, ha a papa tovább van veletek?

Tök más lett volna, Ő sokkal liberálisabb volt minden tekintetben.

Miért? Nagyon keményen fogtak? Megmondták, hogy mit csinálj?

Anyám egyáltalán nem. A nagymama igen, ő próbált volna nevelni engem, de nem sikerült, mert reménytelen voltam. Szegényt rabtartóként kezeltem. Nekem a bátyám volt ott, mint egy nagy szikla, de verbálisan a tesómmal sem éltünk mi mély érzelmi életet. Nem tudom, inkább ilyen hátbadöngetős kapcsolat volt. Súlyzózott velem gyerekkoromban. Tudomásul vette, hogy fiús gyerek voltam, nem akart édes kislányt nevelni belőlem. Szegény maminak volt egy ilyen álma, hogy most már van neki egy kisfia, és akkor majd lesz neki egy édes kislánya. Aztán az édes kislány helyett előállt egy kezelhetetlen vadállat.

Ez voltál te. Mennyire és miben voltál „fiús” gyerek?

Arra például nagyon élesen emlékszem, amikor egyszer csak, hároméves korom körül világossá vált számomra, hogy… ez egy ilyen pillanat volt…, hogy… szóval az, hogy én lány vagyok, az véglegesnek tekintendő állapot. Hát ne tudd meg, hogy én azt milyen traumaként éltem meg. Az valami borzasztó volt. Tettem ott valami megjegyzést, hogy most már elég nagy vagyok, és hogy nemsokára állva fogok pisilni én is. És akkor ezen szétröhögte magát a család, tesómmal az élen. Nekem akkor jutott el az agyamig, hogy úristen, ez valami iszonyú otromba tréfája a sorsnak.

Erre mindenképp visszatérnék, de édesanyádról még kérdezlek, ha nem bánod. Az ő vegyértéke csak feléd volt kötött? Másfelé nyitott személyiség volt?

Abszolút. Anyám csodálatos teremtés volt, amit én már felnőttként is észleltem, vagy tudtam, és nagyon átláttam az értékeit. De az én elzárkózásomban az is benne volt, hogy borzasztó rosszul éltem azt meg, hogy elment Indonéziába. Hát azért tudod, két éves voltam, amikor apám meghalt, és nyolc, amikor a mama egyszer csak lepattant. És azt nagyon úgy éltem meg, hogy ez egy cserbenhagyásos szarság. Mert hiába fogtam fel ésszel, hogy itt azért mégis egy családot kell üzemeltetni, és ennek most nincs más módja, mint ez. Akkor én már ugye, olvasott gyerek voltam, és szívesen tetszelegtem romantikus hősök történeteiben. Azt is így elképzeltem, hogy a hősi éhezés milyen derék dolog. Hát csak ezért az embert nyolcévesen ne hagyja már úgy ott az anyja, gyakorlatilag árván! Jó, ott volt a nagymama, de ő meg azt se tudta, hogy óvjon engem a széltől. Rászakadt a felelősség, állandóan frászolt, na, az egy nehéz négy év volt. És mire a mami visszajött, én mint egy dühös kis vadállat, olyan voltam. Tudod, a bosszú! Olyan undok voltam, amilyen csak tudtam.

Karácsonykor találkoztatok a kiküldetése alatt?

Á, csak nyáron. Egy utat fizetett neki a külügy, és egyszer lehetett egy évben szabadságra jönni. Volt hat hét szabadsága, de abból egy hétig jött, akkor Dzsakartából egy hét alatt lehetett hazajönni, és egy hétig ment. Mi meg lent voltunk egy kutyaólban a Balatonnál, s a mami ebben a nyaralásban nem tudott, és nem is akart részt venni. Egy hetet a Balatonnál, aztán egy hetet itthon töltött el velünk, s egy évig megint nem volt.

Neki is nehéz lehetett ez.

Nehéz volt, de az tök biztos, hogy a mama nagyon boldog volt Indonéziában. Szeretett ott lenni, jó emberekkel volt együtt. Találkoztam itthon több kollegájával, meg a gyerekekkel, akik kint lehettek. Minket nem engedtek vele menni.

Miért?

Kibaszásból, amiért mi ilyen x-es család voltunk.

Mire visszajött, már 12 éves voltál. És akkor most vissza a fiús kislányhoz. Hallgatva téged úgy tűnik, hogy küzdöttél a női identitással. Mi segített, hogy lett a fiús kislányból nő?

Bizonyos pasikhoz lehet kötni. Én elég hosszú ideig nagyon utáltam a testemet. Aminek az volt a gyökere, hogy rendkívül törékeny, egyszálbélű kisgyerek voltam, olyan négy-öt éves koromig. És akkor nagymama állandóan azon parázott, hogy az első szél, az első betegség elvisz. Meg ő 1898-ban született, tehát egy tök más szépségeszmény lebegett lelki szemei előtt. Valaki tanácsolta neki, hogy adjon nekem valami tápszert, ami ma is létezik, Novomalt vagy ilyesmi. Egy malátás tápszer, ami egy állati szemétség, mert nagyon jó illata van, és nagyon finom. Valahogy ettől úgy átkattant az egész testem, hogy elkezdtem hízni, és akkor lettem ilyen szabású gyerek, amilyen sajnos a mai napig is vagyok. Nagyon sokat csúfoltak emiatt az iskolában is, hogy kövér gyerek vagyok, és ebből a tornaórán is folyton bajok voltak. Még az engem őszintén szerető családtagjaimtól is megkaptam olykor azt a verdiktet, amit egy gyereknek sosem lenne szabad mondani, hogy „kövér vagy, fiam”. Gyűlöltem a testemet, de úgy gyűlöltem, hogy azt elmondani nem lehet. Pedig visszanézve a fényképeimet, nem voltam én olyan kövér, mint amilyen borzalmasan megéltem ezt az egészet. Tulajdonképpen a mai napig nagyon zavar, de nem bírok lefogyni. Vannak ilyen próbálkozások, drasztikusak is, valamennyire lemegy, de aztán beáll ez. Szóval, kifejezett megvetéssel néztem azokra a pasasokra, akiknek ez tetszett. Hát milyen ízlése van? Akinek ez tetszik, az nem lehet normális, az nem egy ép ember. Aztán nagykamasz koromban 17-18 körül, akkor már kezdett javulni egy kicsit, amikor meg már voltak komolyabb kapcsolataim, akkor meg pláne javult. De hát, ugye, közben meg rettegtek tőlem a pasasok. Volt is, aki mondta, hogy úgy gondolkodsz, úgy viselkedsz, mint egy férfi. Ez persze ijesztő volt, de például a nős pasik, azok rajongva jöttek.

Kellett nekik egy igazi domina?

Dehogyis, hanem elvettek nagyon szép és nagyon buta lányokat, de ugye két gyerek után már nem is volt annyira szép az a lány…

A dominát, nem testi, fizikai értelemben gondoltam. Gondolom, domináltál egy kapcsolatban szellemi vonatkozásban is.

De nem akartam volna én dominálni! Dehogyis. Mindig arra vágytam, hogy egy ilyen tesóm-szerű erős valaki engem védjen meg. A pasik meg felszínesen ítéltek meg. Azt látták, hogy itt van egy csupa erő, csupa izom fehérnép, akire rá lehet építeni mindent. Aztán mikor kiderült, hogy bocs, de miközben én így nézek ki, másra sem vágyom, mint hogy egy izmos férfivállra végre ráhajtsam a fejemet, s egy kicsit ne kelljen már nekem olyan rohadt erősnek lenni, akkor beszartak, és megfutamodtak. Kivéve azokat a nős pasikat, akik türemkedtek, de úgy voltam vele, hogy apátlan gyerekként nőttem föl − és akkor itt van egy pasi, akit alkalmasint imádnék, de most ennek a gyerekeit hozzam én ugyanolyan helyzetbe, mint amilyenben én felnőttem? Csináljak félárvát abból a szerencsétlen kölyökből azzal, hogy elveszem az apját? Ezt erkölcsileg nem tartottam lehetségesnek. Voltak ilyen kapcsolataim, de válásig fajulni sohasem engedtem a dolgot.

Nőként mi a szereped?

Soha nem érdekelt, hogy női szerepeket játsszak. Egyszer volt egy érdekes beszélgetés. Egy nagyon okos idősebb úr, két, nálam egy tízessel fiatalabb fiú-lány, meg én beszélgettünk. Az került szóba, hogy ha megkérdezik tőled, hogy te mi vagy, akkor mi az első, amit válaszolsz. És akkor a lány azonnal azt mondta, hogy ő nő. Én meg azt, hogy én azt mondom először, hogy ember. Ember, aztán nő, aztán talán tabáni polgár, meg mindenféle egyéb szerepek. És biztos az sem véletlen, hogy az összes létező emberi kapcsolat közül nekem a barátság az, ami a legtöbbet számít. Sokkal rosszabbul éltem meg egy barátságnak az elromlását, mint bármilyen szerelem tönkremenését. Szóval, nemtől függetlenül, ha két ember elkezd beszélgetni, és működik, és semmit sem akarunk egymástól, semmi tétje nincs a dolognak, mégis vállaljuk a másik mellett való kiállást, ezt tartom fontosnak.

És most megkóstolom a lekvárom, hogy jó lett-e. (Mert a konfitált stefánia után megérkezett a frissen sült palacsinta, amihez Noémi hírös spájzából került barackos, tökös lekvár.)

Jó, csak ne edd meg az összeset. A közösségekben gyorsan, mindenhol feltaláltad magad?

Az óvodára nem emlékszem, oda csak félnaposba vettek fel, mert a nagymama otthon volt. Az alsó tagozatban viszont rögtön vezér voltam, az első perctől.

Már tanulóként is tanár voltál?

Nem. Orvos akartam volna lenni, csak olyan hülye voltam a fizikához, a matekhoz meg minden reáliához, hogy látszott, hogy nem fog menni. És akkor bölcsészkar. Földrajz–francia szakra akartam volna menni, csak ez nem indult abban az évben, így lett magyar–francia, ami már mindegy is volt. De az egyetemen nagyszerű tanáraim voltak, Szegeden akkor nagyon-nagyon jó volt a bölcsészkar. Kb. harmadéves koromban körülnéztem, és rájöttem, hogy Uram Jézus, én soha életemben soha nem is akartam más lenni, csak tanár. És tényleg nagyon szerettem tanítani, talán jó tanár is voltam.

(A kadarka elfogyott, így egy Pálffy Riválisokkal koccintunk)

A családban az első tanár vagy. Kidolgoztad magad tanárként, elég volt?

Nekem ez a mai napig rohadtul hiányzik. Az az érzés, amikor az ember magára csukja a tanterem ajtaját, és ott ülnek a gyerekek tágra nyílt szemekkel, ott valami történés van, aminél jobb dolog nincs. Amikor el kellett jönnöm Szegedről, rettentően szenvedtem. De most már azért azt gondolom, hogy a Jóisten rohadtul tudja, mit csinál, csak az ember nem mindig érti meg. Szóval, engem a legjobb pillanatban vett ki az egyetemről, amikor még az egyetem nagyon jó volt. A mostani egyetemi szisztémával, gyerekekkel meg kollegákkal már nem biztos, hogy olyan boldogan és jól érezném magam, mint akkor.

Szigorú tanár voltál?

Nem, és a nagy fogyatékosságom tanárként, s amin nem is biztos, hogy tudtam volna változtatni, az az volt, hogy nem tudtam igazán jól számon kérni. Elfogadtam, hogy valamelyik nem magyarból brillírozik, hanem fizikából. Nem kényszerítettem őket olyan irányba, amelyikbe nem akartak menni. Azt igen, hogy ösztökélni őket, hogy tessék jobban odafigyelni, de hogy hármas vagy négyes, az nem ment. Van köztük jópár, aki felnőtt barátom lett, és maradt.

Elsősorban tanárnak tartod magad, de írsz is, amennyire meg tudom ítélni, elég jól. (Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy ez a hangvétel szinte hiánycikk az irodalmi palettán, de ez legyen a kiadók dolga.) Szóval nálad az írás is tanítás, vagy valami terápia is egyben?

Én nagyon ritkán írok azért, mert valami belső kényszer hajt. Külső kényszerek szoktak hajtani, felkérnek, megkérnek, rám szólnak. Most minden hónapban írok a Litera tárcarovatába, és képzeld, Nádas Péterrel váltjuk egymást. Miután elvállaltam, az a szenya Nagy Gabi akkor mondta csak meg. Majd összeszartam magam a rémülettől.

Nem hiszem, hogy Nádas Péter olyan félelmetes lenne.

Nem hát. Csak ő is egy olyan ember, akit maradéktalanul tisztelek. Hát hogy jövök én ahhoz, hogy az ő váltótársa legyek? Na, mindegy, tehát írásra általában külső tényezők hajtanak. Írtam pár kisprózát, amelyek belső kényszerből fakadtak, azok elég jópofák is, szeretem őket a mai napig. Néha a szerelem is kihoz az emberből dolgokat, de nekem az esszé a legkedvesebb műfajom, amivel mindjárt jól meg is szívatom magam.

Mert hogy nagyon munkás.

Igen, babrás. És ami nem látszik a szövegeimen: hogy mit tudok én összetökölni a szöveggel, az rettenetes.

Megmutatod valakinek?

Nem mutatom meg, de elolvasom hangosan. Ezt a Flaubert-től tanultam, mert ő ezt csinálta, mászkált fel-alá a házában Croisset-ban, kezében a kézirattal, és hangosan, deklamálva olvasta a szövegeit. Amikor ezt elolvastam róla, először röhögtem. De aztán felolvastam magamnak hangosan egy kis Flaubert-t franciául, és akkor már mindjárt nem röhögtem, mert akkor derült ki számomra, hogy milyen elképesztő tökéletességű próza. Hú, akkor nagyon elszégyelltem magam. Abban az időben rengeteget fordítottam, nagy, vastag társadalomtudományi könyveket, és akkor gondoltam, hogy kipróbálom, mi jön abból ki. És teljesen elképedtem. Az én ártatlan mondataim kártyavárként omlottak össze, pusztán attól, hogy felolvastam őket. Így aztán rákaptam erre. Csutka a világ legműveltebb pulija volt, mert végighallgatta Eliade háromkötetes nagy vallástörténetét. Az egészet. Meg még sok minden mást. Az a mondat, ami első olvasásra nem gördül, első olvasásra nem érthető, nem jó akusztikailag, nem jó hallani − az a mondat szar. Azt a mondatot kidobjuk, vagy legalábbis elkezdjük gyúrni, ameddig jó nem lesz.

Vissza szoktad magad olvasni?

Vissza, a régebbi dolgaimat visszaolvasom néha.

Van, hogy ekkor szenvedsz, vagy az önazonosság a szövegeiddel megmarad?

Nem szenvedek. Amiket egyszer kiadtam a kezemből, azokban nem nagyon van olyan, amire azt mondanám, hogy belenyúlnék, változtatnék rajta. Egyébként ez jó érzés.

Akkor másképp kérdezem. Van meglepő találkozás önmagaddal, amikor visszaolvasod az írásaidat?

Nincs, de… (felnevet) ezen persze röhögök, mert igazából nem hiszek a horoszkópokban, de azért ebben az Ikrekben, ami én vagyok, van valami. Szóval, ez „az egyik lábam itt, a másik ott…”, hogy állandóan látom magam kívülről, állandóan figyelem is magam kívülről. Már nem fizikai értelemben, hogy mennyire vagyok összekócolódva, hogy hogy néz ki a fejem, hanem egyszerűen a helyzetet látom kívülről. Ahogy például itt most beszélgetünk, meg a palacsintát meg mindent. Állandóan jelen van ez a kettősség, ami remélem, nem a skizofrénia tünete, de én ezzel élek gyerekkoromtól kezdve.

Szereted kontroll alatt tartani a dolgokat. Szereplő és néző is vagy. Az egyik Saly Noémi szereti a szabadságot, a meglepetéseket, de a másik azért ott van, hogy megállítsa a filmet, ha szükséges.

Persze. De idehallgass. Én hároméves koromtól vagyok feleszmélt emberi lény. Azóta tudom, hogy mit csinálok, tudom, hogy vagyok. Hogy nekem felelősségem van a saját dolgaimban, hogy szabad ember akarok lenni, de ez nagyon sok felelősséggel is jár. Hogy ne ártsak, ne sodorjak bajba másokat. Ez a kontroll, amit látsz, egy létező megfelelési kényszer egy emberi minőségnek.

Kezdem érteni, miért nem magamnak hízeleghetek azzal, hogy eddig annyi mindent ilyen őszintén elmondtál. Ez nem a beszélgetőtárs felé megnyílás, hanem te gyárilag vagy ilyen nyílt.

Azért nem biztos, hogy mindezt másnak is elmondtam volna, szóval, örüljél (nevet). De uralkodásra törekvés nincs bennem, csak magam felett, amire szükségem is volt, mert nagyon zabolátlan gyerek voltam.

A hosszú utazások formáltak rajtad?

Ó nagyon.

Lényegében ugyanaz a gyerek maradtál, aki villamosokkal szelte keresztbe-hosszába az őt körülvevő világot, csak a villamosbérletet felcserélted útlevélre, repülőjegyre. Miről szóltak a felnőttkori utak? Töltekezésről? Útkeresésről?

Nagyon jó volt kiszakadni innen. A legjobb pillanatai voltak az életemnek, amikor senki nem tudta, hogy hol vagyok. Olykor még én sem. Egyszer ott ültem Portugália legvégében, egy egészen elveszett pályaudvaron, ahonnan aztán nem ment semmi sehova. Akkor úgy bennem volt ez az érzés, hogy most úgy el vagyok tűnve, hogy magam sem tudom, hogy hol vagyok. De van egy másfajta elveszettség is.

Éspedig?

India. Teljesen megváltoztatta az életemet. Minden szempontból óriási lecke volt. Megtapasztalni a bőrödön azt, hogy azt hiszed, hogy a dolgok valahogy vannak, aztán bekerülsz egy olyan világba, ahol semmi nincs úgy. Onnantól kezdve, hogy a napi szükségedet másképp kell végezni, ott mindent másképp kell csinálni. Rá kellett jönnöm arra, hogy nem én fújom a passzátszelet. Hogy ott állok a nagy európai műveltségemmel, és a senkinél is senkibb, egy nulla vagyok egy kultúrában, amelyik, köszöni szépen, tíz-, vagy nem tudom, hány ezer éve teljesen jól elvan nélkülem. Ez is egyfajta elveszettség, hogy azt hittem, tudom, hogy mi hogy van − és nincs úgy.

Megváltoztatott?

Meg. Sokkal türelmesebb lettem. Sokkal.

Magaddal szemben is? Ahogy a gyerekkori önmagadról beszélsz, nagyon szigorú vagy. „Szörnyű”, „borzalmas”, „vadállat”. Mi ez a verbális autoagresszió? Azt mondják, hogy aki nem tudja magát elfogadni gyerekként, azért van, mert nem kap elég szeretetet.

Pontosan tudtam az agyammal, hogy a nagymama is nagyon szeret, hogy anyám is nagyon szeret. Csak abba a hibába estek, amibe később én is, és szerintem mindenki. Kurva nehéz megtanulni, hogy hogy kéne szeretned a másikat, hogy annak is jó legyen. Mindenki olyan dolgokat csinál a másikkal, amit szeretne, ha vele csinálnának. Érted? A saját elvárásaidat, saját vágyaidat, szükségleteidet vetíted ki. Ebben a szellemben vagy vele jó. Csakhogy ez a másiknak esetleg nem jó. Szereted a kaporlevest, főzöl neki kaporlevest, de ő utálja a kaporlevest. Marha nehéz. Én is csak későn, kb. harmincéves koromban kezdtem ezt megfogalmazni, átérezni és a környezetemre is alkalmazni. Ha helyesen akarsz valakit szeretni, akkor meg kell tudnod, hogy ő mire vágyik. Hát ez az, amit az én családomban nem tudtak, de nem is érdekelte őket, hogy megtanulják. Megvolt a módja a szeretet kimutatásának, de én pont nem arra vágytam. Nem igaz, hogy nálunk szeretetlenség lett volna, de ez a rettenetes kommunikáció-hiány, amiről már beszéltünk, hogy tabuk voltak… és, sajnos, én is elsajátítottam ezt a képességet. Nem beszéltem a bajaimról, mert azt tanultam meg, hogy ami fáj, ami rossz, arról nem beszélünk. Néha aztán kamaszként kiüvöltöttem magamból a felgyülemlett dolgokat, amit szegény maminak szörnyű lehetett hallgatni. Sokszor igazságtalan, gonosz voltam vele és ezért is annyira fontos, hogy a végén a helyére kerültek a dolgok.

Ha kompromisszumot kötsz, elfogadva a másik álláspontját, azt pragmatikus okból, vagy érzelmi alapon teszed?

Inkább érzelmi alapon. Ha elfogadok egy tekintélyt, akkor nagyon tekintélytisztelő vagyok. Gyerekként ezt el is vártam volna, hogy nekem szabjanak világos kereteket, irányokat, de a közvetlen környezetemben nem volt ilyen személy. Nem fogadtam el sem a mamit, sem a nagymamát. Később, nagy szerencsémre, voltak ilyen minőségű felnőttek körülöttem. Például a volt karnagyunk a Szilágyi Gimnáziumban. Egy csodálatos ember volt, aki bizonyos értelemben anyapótlékot is jelentett. Egyrészt ővele is sok mindent meg lehetett beszélni, amit otthon nem. Másrészt, nagyon keménykezű volt, aki a saját céljainak mindent alá tudott rendelni, és elérte azt is, hogy mi is feltétel nélkül ennek alárendeljük magunkat.

A zene relatíve keveset szerepel az írásaidban. Énekelsz még egyáltalán?

Már nem. Mióta nincs kórus, azóta nem. Én másik karnagyot már nem fogadok el. Járok koncertekre, néha Operába. Sokféle zenét hallgatok. Meggymagozáshoz Chopin-keringőt, porszívózáshoz cseh katonaindulókat. Van rendes lemezjátszóm meg hagyományos bakelit lemezeim. De általában háztartási munka közben hallgatok zenét. Ha írok, vagy más értelmes dolgot csinálok, amire oda kell figyelni, semmit se hallgatok.

Fegyelmezett vagy. Szigorú szabálykövető városlakó is vagy? Nem firkálsz krétával házfalra?

Most már nem. Gyerekként firkáltam, persze.

A zaj viszont zavar.

Az nagyon. Valószínű, hogy a zenét azért sem tudom háttérként hallgatni, mert ha nem figyelek oda rá, akkor zajként élem meg. Gyerekkoromban is, nagymama, ha volt a rádióban hallgatásra érdemes dolog, akkor bekapcsolta − aztán kikapcsolta. Csend volt körülöttünk, nem szólt a lakásban állandóan valami. Engem borzasztóan zavar a háttérrádiózás vagy háttértévézés. A másikra tekintettel kell lenni, és én erre törekszem. Ha látom, hogy valaki nagyon brutálisan nincs tekintettel a másikra, akkor szólok. Például amikor a szállodahajókat kellett elűzni az ablakaink alól, akkor minden törvényes eszközt bevetettem. Nem kaptak áramot a partról, és egész éjjel járatták a generátorokat. De olyan frekvenciával, hogy reszketett bele az egész tested. Az egyik szomszédasszonyom meghalt.

Emiatt?

Ha valakinek nincs hova menekülnie, öt év alvásmegvonás eredményezhet ilyet.

A generátormentes Dunához milyen a viszonyod?

Hát a Duna! Az van, az nagyon van. Nekem az ablakaim odanéznek a vízre. Megszokhatatlan. Idén nyáron lesz 58 éve, hogy nézem, és még mindig olyan mámorító boldogság, hogy ott van.

Kedvenc városaid között szerepel New Orleans. Márai írta, hogy Orleans valóban szép, de New Orleans annyiban hasonlít Orleansra, mint az új orleans-i szűz az orleans -ira. Mi tetszik benne?

Ott él a keresztapám, az egyik Gombos százados, aki már 95 éves. (Aki nem más, mint Fábry Pál, a magyar Pulitzer- díj alapítója.)

Mikor ment el?

47-48-ban, még a koalíciós időkben. Ő Tildy Zoltánnak volt a személyi titkára, aztán Ankarában volt követ. Onnan már nem jött vissza, amikor itt kitört a kommunizmus. Szóval New Orleans, az egy csodálatos hely. Az előbb talán azt mondtam, hogy nekem nem fontos a zene. De itt fontos. Minden házban van egy kocsma, minden kocsmában szól a zene, és mindegyikben más zene van. Az ember minden porcikáját átjárja valahogy a zene. És furcsa módon azt sosem éltem meg zajként. Mindig volt tartalma. Meg ott is ott van folyó, De sok más város van, amiket szeretek. Meg egyéb csodálatos helyek. Nem lehetek elég hálás a Jóistennek, hogy elküldött az Iguaçú vízesést megnézni. Hát az a legcsodálatosabb valami, amit egész életemben láttam.

És idehaza?

Magyarországon is vannak helyek, amiket nagyon szeretek. Szeged az első, egyrészt azt ismerem a legjobban, másrészt tényleg nagyon sok érzelem fűz hozzá. De nagyon szeretem Pécset is, Egert, meg nagyon kicsi helyeket, mint Velemér, meg az ösküi rotunda vagy a bátorligeti ősláp. Sokfelé jártunk egyetemistaként is, stoppal, meg később a diákjaimmal. Meg akartam ismerni ezt az országot. A menés nagyon fontos volt nekem sokáig, most már kevésbé. Kenya volt az utolsó, de az igazi nagy utolsó, az Dél-Amerika volt. Hat hét alatt elmentem a Tűzföldtől az Egyenlítőig egy hátizsákkal. Kenya is jó volt, de oda egy kicsit a tesóm helyett mentem. Akkor már Géza meghalt, és ő mindig erről álmodott, hogy egyszer részt vesz egy ilyen szafarin. (Saly Géza a Nimród vadászújság szerkesztője volt.) De közben nagyon félt a repüléstől. Nem is repült, csak ha nagyon muszáj volt neki. Én meg benne voltam egy klubban, ami hasonló, mint a Rotary, csak csajok vannak benne. Most már otthagytam, de akkor pont egy olyan tisztséget viseltem, hogy kötelező volt elmenni egy nagy kongresszusra. Persze, amikor megválasztottak még nem lehetett tudni, hogy hol lesz, Koppenhágában, vagy Szófiában. Aztán kiderült, hogy Nairobiban. Ezt a pechet! (Nevet)

Így jártál.

Így jártam. Szóval, a repülőjegyet visszafelé lehetett kérni a rendezvény után egy héttel is. A kongresszus maga 3 nap volt egy légkondis szállodában, utána meg elszabadult a pokol. Felvettem a gyümölcsfoltos shortomat, és mentem az oroszlánok és zebrák közé Maszájföldre. És végig arra gondoltam, milyen jó lenne, ha a tesó itt lenne. Hogy mennyire rohadtul élvezné ezt. Persze én is rohadtul élveztem, de ez mégis valahogy neki szólt.

A polcaidon lévő tengernyi könyv közül egy különösen érdekelne. A családi szakácskönyv. Létezik?

A családi szakácskönyv létezik. Iszonyatosan néz ki. Tiszta rojt, rongy, konyhai dzsuva, kieső lapok. Talán a dédi, de azt hiszem, inkább a nagymama kezdte, mert az 1910-es évek vége felé indul és onnantól folyamatos. Illetve örököltem egy másik családi szakácskönyvet, anyám unokanővérétől, akinek a nagymamája kezdte, az anyukája folytatta, és ő is folytatta, amikor háztartása lett. Hát, hogy ebből érdemes lenne-e összerakni egy családi szakácskönyvet? Biztos, mert vannak benne érdekes receptek, de vannak olyanok is ami, hogy mondjam, nem valami nagy trouvaille.

Azoknak is megvan a szerepük.

Meg, persze. Azt is nagyon bírom, hogy hihetetlen precizitással jegyezték le a forrását ezeknek a recepteknek. Hát ezek a „spenótfelfújt Dunditól”-féle receptcímek. Ez annyira édes, hogy felírták, kitől kapták a receptet, mintha ennek lenne valami jelentősége. Nekik úgy látszik, hogy így illett, vagy így volt fontos.

Volt vegakorszakod. Ez mihez köthető?

Elmentem egyszer Franciaországba hátizsákkal, s az út legvégén egy baráti családhoz, mert nem tehettem meg, hogy ne menjek el: volt egy pulijuk, akit én exportáltam oda. Hatalmas bélszínekkel vártak, amit én, mint egy vércse, hatalmas boldogsággal betoltam − és olyan beteg lettem, hogy azt hittem meghalok. Nem az étellel volt baj, hanem hogy akkor már egy teljes hónapja nem ettem húst. Ilyen youth hostelekben laktam végig. Este főztem egy makarónit, vagy nyomtam egy rántottát, lecsót. Napközben meg joghurt, sajt, banán. Szóval úgy tűnik, hogy a testem egy hónap után nem tudta felismerni a teendőket. Nagyon rossz volt ez a „se ki, se be, se föl, se le” állapot. Na meg ugyanezen az úton megismerkedtem egy ausztrál fiúval, nagy szerelem lett belőle, és ő vega volt. Annyira jól elvoltam hús nélkül, hogy úgy gondoltam: ez nekem jó. Aztán egy év múlva elmentem Indiába, nem mellesleg ezzel a fiúval, ott meg aztán végképp meg lehetett tanulni, hogy lehet szakszerűen vegának lenni. És onnantól majdnem harminc évig voltam teljesen vega.

Aztán mi történt? Jött egy másik, húsevő fiú?

Bizonyos értelemben. Az történt, hogy a bátyámnak a fia elvitt egy koronglövészetre, egy versenyre. Egy olyan vadásztársaságba, ahova a tesóm is nagyon sokat járt. Elmentünk, és az összes öreg vadász, aki ott volt, igazi könnyekkel sírt a meghatódottságtól, hogy itt a Géza húga. Én beöltöztem zöldbékának, ahogy kell, mert Géza engem vitt vadászni, volt „jelmezem”. Vége lett a versenynek, visszamentünk egy tisztásra, és ott állt Kalapács fővadász egy akkora bográccsal, hogy ez az asztal elveszne benne. Ötven liter vörösboros vaddisznópörkölt. Én meg ott álltam, mint a Géza húga. Hát, itt nem lehetett azt mondani, hogy én vega vagyok. Beálltam a sorba, és Kalapács fővadász úr megpúpozta a csajkát, megettem a vaddisznópörköltet, aztán vártam a halált, de nem jött. Úgyhogy visszamentem repetáért. Azt is megettem, megint vártam a halált, nem jött. Azóta időnként eszem húst. Azért is, mert kiderült, hogy ilyen vas-balhéim vannak, volt valami bélnyavalyám, így májat időnként eszem, de amúgy mégis csak inkább vega vagyok, mint nem.

Többször említed magaddal kapcsolatban, hogy katolikus vagy.

Rendes polgárcsalád volt a miénk, próbálkoztak persze, hogy a vallás felé terelgessenek. Hamarabb jártam hittanra, mint iskolába. Gyerekként vonzott a templom misztikuma. A külsőségei. Hogy latinul miséztek, hogy jól kellett viselkedni, olyan titokzatos volt. Pláne, hogy a Levente atya megtanított engem latinul olvasni. Nem értettem persze semmit az egészből, de ha jött valami híresség, engem lehetett mutogatni. Kilenc éves koromig rendesen jártam misékre, aztán kaptunk egy új papot. Egy rabiátus, gonosz, ordítozós embert, az Imre atyát. Nemrég halt meg, egyébként. Leüvöltötte mindig a ministránsgyerekek fejét, és engem ez annyira elborzasztott, hogy azt mondtam, én az Imre atyához többet nem megyek. És a család nem próbált kényszeríteni. A nagymama rendszeresen járt templomba, a mami nem. Egész a betegségéig nem derült ki, hogy mélyen hívő, és nem a betegsége miatt lett hirtelen az. Az egyházhoz én nem tértem vissza. De hívő vagyok. Nem köthető egy eseményhez, inkább egy folyamat eredménye, hogy Isten léte kétségbevonhatatlanná vált számomra. Viszont az egyház, mint intézmény mindig taszított. És most is taszít.

Tehát nem a tanítással, hanem a szervezettel, a klérussal van bajod?

Ha egy nyájba magam kéredzkedtem be, én olyan szervilis csordaállattá tudtam válni, hogy magam meglepődtem rajta. De abban a pillanatban, amikor egy külső erő próbált valahova beterelni, haraptam. Az egyházhoz való viszonyomnak az én hatalomhoz való viszonyom a kulcsa. Kurvára utálom a hatalom minden formáját.

Saly Noémi egy katolikus anarchista?

Igen. Mondjuk így. A hatalomnál csak azokat utálom jobban, akik szeretik és keresik a hatalmat. Pontosabban: az uraló hatalmat. Akik mások felett hatalmaskodnak, nem pedig szolgálnak. Nem szolgálnak valami egyetemeset. Az uraló hatalom nekem ellenség, de a szolgáló hatalomnak alávetem magam.

Felmenőid között volt elég szolgáló, meg minden féle származású, szakmájú „ablaktól zsiráfig”. Ha lehetne, melyikkel találkoznál, beszélgetnél most legszívesebben?

Azok közül, akiket ismertem, nyilván apám lenne legfontosabb nekem. Hiányában is nagyon meghatározta az életemet. Azok közül, akiket nem ismertem, de nagyon érdekel mint figura, az egész lénye, a titokzatos Szmik Náthán Ignác bányagondnok ükapám, anyai nagyanyám nagyapja, akiről sokáig azt hittem, hogy teljesen ártatlan lény volt, de aztán kiderült: olyan jelentős szakíró volt a maga korában, hogy még egy ásványt is elneveztek róla, amelynek a neve szmikit. Képzeld ezt el. Ezt nem is olyan régen, kb. két éve tudom. Akkor keresett meg egy tudománytörténettel foglalkozó geológus, tőle tudtam meg róla egy csomó dolgot. Meg van egy nagyon régi, 1600-as évekbeli ősanya, akit úgy hívtak, hogy Potvor Sára, a papáját meg Potvor Ráfaelnek hívták. Ez a Zlinszky ágon van. Egyszer kiszámoltam, egy 4096-od Potvor Sára van bennem. Semmit nem tudok róla, ezért szeretnék vele találkozni. Hogy megtudjam, hogy egy satrafa volt-e, vagy egy tűzről pattant menyecske, aki terelgeti az ő nyájacskáját. Nem tudom, de olyan vicces a név is.

És szerinted, mint katolikus honleány, előbb utóbb találkozol majd mindegyikkel?

Az biztos. Katolikusként Indiában meg kellett állapítanom, hogy attól, hogy valamiben én nem hiszek, attól az még van. India egy annyira más világ, hogy szinte egy másvilág. Szóval, ha létezhet itt a Földön egy ennyire más világ, akkor ez mindenféle léptékben létezhet. Azóta én minden szkepticizmusomat és nagy pofámat levetkőzve, várakozó állásponton vagyok. Persze, biztos tudásunk nincs, de… azért jobb lenne, ha úgy lenne.

Legyen úgy!

Kiittuk a poharakat, felébresztettük Mátkát, Noémi még hagyta magát meggyőzni a fotózásról, majd elbúcsúztunk a kapuban. Busz helyett nekiindult hazafelé gyalog, ahogy él, ahogy megismertem. Egyenesen.