Nyitőkép Jankovics

„Állni fárasztóbb, mint menni” – A Kertipadon Jankovics Marcell

 

Jankovics Marcell életénél színesebbet rajzolni sem lehet. (Bár, neki olykor sikerült.) A háború, a kitelepítés, a vagyonvesztés, a politikai üldözés sem gátolta meg abban, hogy az igazán fontosat elmondja az emberiségnek. Ezen az estén meg nekünk. A világhírű Kossuth-díjas művész, volt pannonhalmi diák hatalmas munkabírású, a mai napig lankadatlanul dolgozik. Az előadása utáni kötetlen beszélgetés tanulságos lehet mindenkinek.

Nyitőkép Jankovics

 

Sok mindent kérdeznék, de nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy holnap Oscar-díj átadás. Mi az, ami erről eszedbe jut?

Nyilván, az én jelölésemre célzol. Én akkor tudtam meg, hogy Oscar-díjra vagyok jelölve, amikor már az egész lezajlott. Fel sem merült, hogy engem kiengedjenek. De szerencsém is van, mert nem nagyon szeretek utazni. S ha szeretnék is, akkor sem filmfesztiválokra mennék. Nem nekem való. Tehát, annyira nem rázott meg a dolog.

Nagyon nagyvonalú vagy. Koncz Gábor mondta, hogy a fesztiválokra a legritkább esetben küldték a díjazottakat, leginkább az állami filmforgalmazó egyik vezetője ment. Ez lehetett nálad is, biztos volt helyetted más.

Persze. Kint volt pl. Szabó István, akinek 1974-ben még jelölése sem volt. Talán a Bizalommal jelölték évekkel később. Őt már akkor felkarolták, és vitték.

Egy másik neves filmestől, Koltai Lajostól kérdeztem, hogy milyen volt a viszonya az Oscarhoz a jelölés előtt. Ő azt mondta, hogy ez minden filmes álma. Te hogy voltál ezzel?

Fiatal koromban volt egy törzshelyem, az Olympia bár, az öregek talán ismerik, az Erzsébet –híd budai hídfőjénél volt. Közel volt a lakásomhoz, meg odajártam csajozni, akkor szabad volt még. Ott volt egy gumiból készült Oscar-díj, és mindig azt mondtam a csajoknak, hogy ez kell nekem. De amikor nem jött össze, nem azt mondtam, hogy jaj, jaj, hanem azt, hogy a jelölés önmagában egy szint. Szabó István szokta mondani, hogy akit jelölnek, az már nyertes. Mert mi dönti el, hogy ki nyer? Ez már véletleneken múlhat. Az akkori főnököm, dr. Matolcsy György, a mostani jegybank elnök apukája, azt mondta: „Marcikám, értsd meg, egy ilyen rövidfilmmel nem lehetett volna nyerni”, erre a Rófusz egy ilyennel nyert majd 10 évvel később.

Erős volt a magyar animáció, talán ez volt a fénykora. De ismerve a művészlélektant, ahol sok tehetség, ott nagy vetélkedés is van, hogy mértéktartóan fogalmazzak.

Rófusz Feri annak idején a barátom volt. Együtt teniszeztünk, feleségével jöttek velünk a tengerpartra.  Aztán miért ment szét a barátság? Szerinte féltékeny voltam rá, mert ő megkapta az Oscart, én meg nem.

És?

Féltékeny nem, de irigy voltam. Hát, persze! Ő megkapta, én meg nem. Ezt őszintén el is mondtam neki, amire ő megsértődött, ami butaság, hiszen ez természetes érzés volt a részemről, kár lett volna tagadni. Én az ő filmjébe munkatársként be is segítettem, és borzasztóan örültem a sikerének. Őt az Oscar-díj tönkretette. Ha valami nagy dolog ér, és nem vagy rá felkészülve, az megrázó tud lenni. Mint ahogy egy milliárdos nyeremény tönkretehet egy lottónyertest.

Nekem az Oscarra jelölt filmed, a Sisyphus, nagyon közel áll a szívemhez. S ezzel nem vagyok egyedül. Talán az édesanyád mondta, hogy a Sisyphus után érdemes lenne másik pálya után nézned?

Látom, készültél. Anyámnak jó szeme volt. Nem tudom hol látta a Sisyphust, mert nem volt az a típus, akit csak úgy el lehetett cibálni egy vetítésre. De tényleg azt mondta, hogy „Fiúkám (sosem hívott Fiamnak), a büdös életben nem fogsz ennél jobb filmet csinálni”. És abban a pillanatban pontosan tudtam, hogy igaza van.

Honnan?

Teniszeztem közel 50 évig, és vannak ütések, amelyekről nem tudja az ember, hogy miért sikerült. De már az ütés előtt biztos benne, hogy annak sikerülnie kell, és azt is, hogy az egyszeri és megismételhetetlen.  Valami ilyesmi történt velem. Akkor minden összejött, nem céloztam, de mégis találtam.  És 33 évesen már tisztában voltam vele hogy van a szakmai pályának egy íve, amiben van egy felívelő és egy hanyatló szakasz. Az enyém az orgazmus görbére hasonlít, viszonylag gyorsan értem fel, és csendesen megyek le, és még most sem vagyok a mínuszban.

Na, most egyszerre két dolog miatt is irigyellek. De vissza a pályamódosításhoz. Ezt már elkezdted tervezni az Oscar-jelölés után?

A problémát jól érzékeled, Kálmán, de a pályamódosítás nem a Sisyphusnál volt, hanem 1978-ban, amikor a másik filmem megkapta az Aranypálmát.

A Küzdők.

Igen, amit egyébként gyengébbnek tartok a Sisyphusnál, de utána kaptam a Kossuth-díjat. Ekkor Matolcsy György levette rólam a kezét. Egy egész istállója volt, tele kiváló művészekkel, és mindegyiket fel akarta hozni, részint a saját, részint a Pannónia, illetve a magyar animáció dicsőségére. Nem beszéltünk róla, de megértettem, hogy neki új Kossuth-díjasokra van szüksége, és világos volt, hogy kell keresnem valami mást.

Nem érzem a fájdalmat a hangodban.

Mert ebben a váltásban benne volt az is, hogy eredetileg én nem akartam rajzfilmes lenni.  A fene akart. Nem azért lettem rajzfilmes, mert ez volt az álmom.

Véletlenül is lehet ezt a pályát választani?

Egyszerűen nem lehettem más. Világosan tudtomra adták, hogy egyetemi felvételről ne is álmodjak.  Úgy alakult, hogy segédmunkásként dolgoztam egy lerobbant vastelepen, olykor életveszélyes körülmények között, több emeletnyi magasságban. Az egyik ottani kollegám amatőr bábfilmesként be-bejárt a Pannónia Filmstúdióba, így ismert egy-két embert. Egyik nap a Dunán evezés közben szóltak neki, hogy felvétel van a Pannóniába, nincs-e kedve jelentkezni. Neki nem volt, de megkérdezte, szólhat-e nekem. Szólt, behívtak próbarajzra, felvettek. Úgy éreztem, a Jóisten lenyújtotta a lábát, és én megragadtam. Ennyi volt. És ez egy nagyon fontos pillanat az életemben. Nem vagyok érte hálátlan, de kellett keresnem valami mást és megoldottam. És az életem utolsó rajzfilmjén is túl vagyok, hál ’ Istennek. Nem tudjátok, mekkora meló egy pici rajzfilmet megcsinálni.

Van itt a társaságban, aki fontolgatja ezt a pályát, ezért ezt mindenképpen szerettem volna szóba hozni. Egy festőnek ott a vászon, látja, ahogy alakul a kép, előtte formálódik a mű. De a rajzfilmnél nem így van, számos fázison megy át egy –egy mozzanat, és akkor még nem volt számítástechnika. Ennyit rajzolni a művészeti értéken túl egy komoly fizikai teljesítmény.

Az. Ráadásul, én tervezője is voltam a filmjeimnek. Ez azt jelenti, hogy nemcsak instruáltam az embereket, hanem konkrétan rajzoltam is. Az előkészítő szakaszban van a képes forgatókönyv, az un. story board, ez önmagában kb. 1400 rajz. Emlékszem, amikor a Fehérlófiát elutasította Matolcsy György, akkor újrarajzoltam, ez kétszer 4 hónap volt. De a János-vitéznek is megterveztem az egyharmadát, ami azt jelenti, hogy 43 200 kockának vagyok a tervezője. Nem ennyi rajzot csinálok, de ha a tisztázott rajzokat számolom, az is 12 000 rajz egy nagyobb filmnél.

Mindig csodáltam, hogy többen ugyanabban a stílusban, ugyanazt a figurát, ugyanúgy le tudják rajzolni ezerszer. A komputer korszak előtt könnyű volt olyan kollegákat találni, akik úgy rajzoltak, mint te?

Nem. A Sisyphust pl. ketten rajzoltuk egy kolleganőmmel, Szalay Edittel. Ez a hölgy volt az életemben az egyetlen, aki úgy tudott rajzolni, hogy a rajz szélére írt számokból lehetett csak látni, hogy melyiket csináltam én, és melyiket ő. Ez nagyon ritka. Ő volt az a munkatárs volt, aki tökéletes partner volt, és lehetett volna még sokáig, sajnos, nem így alakult.

Akkoriban minden arról szólt, hogy a bányászok mennyit dolgoznak. Pedig egy rajzfilm ugyanúgy fel tudja őrölni az embert, mint a tárna.

Nem csak a rajzfilm. Bármilyen rajz, pl. amin most dolgozom, az ugyanakkora meló tud lenni, mint egy rajzfilm. A kiadóm, Méry Gábor, arra kért, hogy készítsek egy képes könyvet Trianonról. Én apám részéről felvidéki, anyám részéről erdélyi vagyok, illetve délvidéki, mert ugye Jankovics, az délvidéki név, így persze belementem. Kellett egy esztendő, hogy azokat a figurákat vázlatszerűen összegyűjtsem, akik majd a történetben szerepelnek. Ezek politikai karikatúrák.  Most az un. végleges vázlatoknál járok, ez eddig kb. 350 rajz. Ha rajzolok, akkor én rajzfilmesen rajzolok, animáltak a figurák, mozognak a képen, rajzolok hozzájuk kis segédvonalakat, hogy lehessen érzékelni, mit csinálnak a képen. Azért jó a rajzolás, mert lassú folyamat. És ez jó, mert miközben rajzol az ember, gondolkodik. Pl. tegnap rajzoltam, az erdélyi román többség és a magyar kisebbség viszonyáról. Gondolkodtam, hogy lehetne ezt egy rajzban megjeleníteni? A képen most egy nagy darab román áll népviseletben, kezében egy véres balta. Egyik szépapámat két román vágta darabokra, tehát van okom az ilyen ábrázolásra. A kis magyar székely népviseletben néz fel rá. S miközben rajzolom, látom, hogy nagy ez a különbség, s ezért a magyar csak rálép a román lábára. És ez velünk a bajuk, hogy bár kevesebben vagyunk, mindig rálépünk a lábukra.

Azt mondod, hogy azért jó a rajzolás, mert lassú folyamat. Akkor a Tragédiát volt időd kiélvezni.

1984-ben kezdtem írni, a gyártás 1988-ban kezdődött. A Tragédiában 27 évem van, de hidd el, hogy sokkal rosszabb lett volna, ha hat év alatt csinálom meg. Michelangelo elvajúdott 11 hónapig az Utolsó ítélettel, de a mennyezettel 12 évet töltött, és valljuk be, abban is csak egy remekmű van, amikor Isten nyújtja az ujját. Sajnos idő kell hozzá, még neki is.

Magyar népmesékről is ejtsünk pár szót. Egy meseterapeuta, milyen jó foglalkozások vannak, azt mondja, hogy a gyerekeknek egyre intenzívebb szöveginger kell, mert a modern vizuális világ, a telefon, tablet, TV által készen nyújtott képi világ annyira elnyomja a saját képességüket, hogy egy átlagos szöveg már nem indítja be a gyermeki fantáziát. A magyar népmeséknél nem volt bennetek egy félsz, hogy a mese, mint verbális műfaj képesítése agyoncsapja a mese lényegét?

Dehogynem. A mesének az az ereje, hogy a gyerek addig fantáziál, ameddig akar. A sárkányt olyan rémisztőnek képzeli el, amilyennek akarja, nem kapja készen a sárkányt. Két véglete van a sárkánynak. Az egyik a semmilyen, mint a Süsü, a másik meg a félelmetes, amitől nem tud a gyerek aludni. A gyerek ezen a skálán teremti meg magának a saját sárkányát. A rajzfilmben, viszont, én döntöm el, milyen legyen. Ez felelősség, egy olyan kihívás, aminek igyekeztem megfelelni. Gyerekkorom meghatározó mesekönyve, amit a 80-as évek végén reprintben kiadtak újra, Sebők Zsigmond, Legszebb mesék. Nem ő írta, hanem ő állította össze. Ezt illusztrálta Gulácsy Lajos barátja, Gara Arnold. Ha ebbe belenézek, még néha most is úgy megijedek, hogy szívinfarktust kapok, olyan rémisztő képek vannak benne. A magyar népmeséknél vigyáztunk, annyira stilizáltak a figurák, hogy bőven hagy teret a gyermeki fantáziának.

Ezt alá tudom támasztani. A magyar népmesékben szereplő nők igencsak beindították a korombeli fiúk bimbózó férfi fantáziáját.

Amikor a Prima Primissima díjat kaptam, akkor az őszes hajú bankár azt mondta nekem, hogy a fiai az én filmjeimen nőttek fel. Meg te is, mondtam neki, mert bár nem látszott, de több évtizeddel volt nálam fiatalabb.

Mit tud az animáció, amit más nem? Kérdezem ezt azért, mert olyan mitikus személyeket tudtatok megragadni, mint pl. Mátyás király, Szent István, Szent László. Mátyást pl. olyan író fejedelmek próbálták irodalmi eszközökkel megrajzolni, mint Arany János, vagy Babits Mihály is, de a téma ellenállt. Az animációnak pedig sikerült. Miért?

Aranynak azért tört bele a bicskája, mert olyan műfajt akart XIX századi eszközökkel alkalmazni, ami Ariosto, vagy más középkori alkotók tollára való. Ezek a témák ősi időkben gyökereznek. Én most csinálok egy ismeretterjesztő sorozatot, az a címe, hogy Magyar szentek és boldogok. Ebben Szent István három epizódban szerepel, Szent László kettőben, róla egy vastag könyvet is írtam. Tudni kell, hogy Szent Lászlónak van egy mondai énje, és ezekben a mondákban egész ősi, közép-ázsiai, iráni motívumok jelennek meg. Amikor ő vizet fakaszt a sziklából, akkor ő ezt nem Mózes nyomán teszi, tehát nem a Biblia, hanem egyrészt Mithras nyomán, másrészt egy iráni esősisten, Tistrja nyomán kerül a magyar legendáriumba. Ilyen ősi történet hallatán, az ember hátán bizsereg a bőr, akarja csinálni.

A Toldi viszont nem okozott gondot Aranynak.

Így van. De a Toldi érdekes téma az animációnak is. Egy barátom, Gémes Jóska csinált róla egy festmény filmet, Daliás idők címmel. Volt egy művészeti tanács, ahol elmondhattuk egymásnak, mit gondolunk a készülő művekről. Két dolgot nem fogadott meg, amit mondtam. Az egyik, hogy a Toldi szerelmét és az estéjét ne zsúfolja bele. Csak a Toldiból lett volna szabad megcsinálni, és végképp nem lett volna szabad Arany János szövegét meghúzni, átírni. A szöveg Nepp Józsefnek köszönhető, mai napig nagyon jó barátom, de hát Arany után Nepp József!  A cím sem szerencsés. Kevesen tudják, hogy Arany a Toldi szerelmét Daliás idők címen akarta kiadni. Aranyban több van, elképesztő dolgokra volt képes. A filmnek vannak nagyon jó részei, de az egészet tekintve nem briliáns.

Egy átlagember úgy gondolja, hogy egyszerű Toldi Miklós megjelenítése. Hajlok arra, hogy mégsem. Mi benne a kihívás?

Én illusztráltam Toldit, a Méry Ratio meg is jelentette az én rajzaimmal. Fontos látni, hogy a Toldi nem egy történelmi mese, hanem egy mítosz. Nem véletlen a 12 ének, megegyezik a hónapok számával. Főhőse a magyar Heraklész. Egy Kullervohoz , vagy a magyar népmesékben megjelenő Erős Jánoshoz hasonló. Amikor nekem azt mondják, hogy realisztikusan ábrázoljam a Toldit, nem jut eszükbe, hogy ha így tennék, akkor pont ők kérdeznék azt a rajzaimat látva, hogy ki ez a tehetségtelen ember. Én már tudom előre, hogy az nem lesz jó. Egy természetfeletti erővel rendelkező 14 éves kisfiúról van szó, akinek még legénytoll sem pelyhedzik az állán. Toldit nem lehet egy Schwarzeneggernek ábrázolni. Tehát az átlagembernek kézenfekvő sokszor nem működik a rajzban, Toldi esetében is ez a helyzet.

Köztes kép Jankovics

Rohan az idő, és nemcsak most, hanem általában is. A veled készített interjúkban sokszor említed a korodat, és hogy a mai napig a rengeteg munka segít hárítani az elmúlás gondolatát. Pedig egyik rokonod jóval túlélte a 100-at, Csehszlovákia legidősebb állampolgára volt. Hozzá képest, még kamaszkorban vagy.

Tényleg készültél. Megírtam életem első 19 évét Lékiratok címmel. Sajnos, a kommunista igazgatómról írtam 10 rossz sort, ezért 2008-ban bezúzták. De büszke vagyok rá. A megidézett rokon nagyanyámnak volt a bátyja, Marczell Elemér bácsi. Patikus volt Galántán, a Felvidéken.  Az 1900-as évek elején ment nyugdíjba, a patikáját bérbe adta, és abból élt haláláig. 1971-ben 105 évesen azt kellett nyilatkoznia, hogy a kommunizmusnak köszönhette, hogy ilyen sokáig élt. Képzeljétek, a kommunizmusnak! Amikor már 1904-ben nyugdíjba ment! Még azt hadd mondjam el, hogy a Marczelleknek Kisudvardi volt a nevük. A nagyanyám volt Kisudvardi Marczell Margit. A jelenlegi Kisudvarnok polgármester, nem hiszitek el, Marczell Zoltán. És a falunak a címerében a Marczell család címere van, mondjuk le van véve a korona, hogy ne legyen annyira középkori. Akkor figyeltem fel rá, amikor Csallóköz legszebb falujának választották.

Nagy a családod, alaposan fel is térképezted őket. Kire hasonlítasz leginkább?

Talán magamra, és ezt ne vedd nagyképűségnek. A szüleimre nem hasonlítok. Nagyon szerettem az anyámat, bár elég sajátos volt a kapcsolatunk. Ebben a társaságban, ahol sok orvos van, talán elmondhatom, hogy amikor olvastam Freudot, és átmentem az Ödipus komplexuson, akkor mondtam anyámnak, hogy képzeld, Mami, azt álmodtam, hogy dugtunk. Azt mondta, miért olvasok ilyen hülyeségeket.  Igaza volt, hiszen ilyen értelemben nem vonzott anyám. Apám tetszett fizikai valójában, de annyira megnyomorította a börtön, hogy egy szánalomra méltó szörnyeteg lett belőle (Édesapja a Magyar Nemzeti Bank vezető tisztségviselője volt, koncepciós perben ítélték el Rákosiék). A rokonaim között nem találom magam. Amit viszont tudok, hogy létezik egy ikervesztes típus. A feleségemmel voltunk egy családnál, a férj holland, a feleség magyar és nekik volt egy lányuk, aki ezzel foglalkozott. Ő mesélte, hogy egy kirgiz kisfiúból kioperáltak egy 9 kilós, kezeket, lábakat tartalmazó szövetmasszát. Nekem 19 évesen a gerincem alól kivették az ikertestvéremet. Tehát nekem a párom, az ikertestvérem.

Az viszont valószínű, hogy az arisztokrata és közismert felmenők, rokonok, mint Kossuth is, hatottak rád. Ők lehetnek példák, de nyomasztóak is tudnak lenni, gondolom.

Kossuthhoz semmi vérszerinti kapcsolat nem fűz. Elvett egy Meszlényi lányt, az én szépapám testvérét, aki, szegénykém, nagyon csúnya volt. Kossuth jóképű volt, csak kicsi, talán ezért nem mert csinosabb nőkhöz közeledni.  A családot, ahogy célzol rá, rátartivá teheti az ilyen örökség, de érdekes, hogy az arisztokratákat soha nem szerettük. Többek között azért sem, mert általában internacionalisták, nem szeretik a hazájukat, mindegy nekik hol élnek. Van persze kivétel, mint Dessewffy Arisztid, vagy Batthyány, de nem ez a jellemző. Mi középnemesi származásúak, és Melocco Miklós barátomat idézve, Kárpát-medenceiek vagyunk.  A Kárpát-medence, nincs mese, Magyarország alakú. A Kárpátok a határ. Ebbe belefér az is, hogy Kossuth Lajos, meg Petőfi ereiben is tót vér csörgedez. Nagyapám Jankovics Marcell, ő két nyarat 1892-93-ban Turinban töltött Kossuthnál. Erről írt is, és olyan érdekes dolgok derültek ki, hogy pl. Kossuth fél kézzel tudott cigarettát sodorni. Este kezdett írni, és az íráshoz kellett a cigaretta. És gyertyát gyújtott, pedig volt villany a lakásban. Ez engem nagyon megragadott. Egy 90 éves ember, úgy világít, ahogy fiatalként világított. A családomban Kossuth-mánia volt. Természetesen, én, mint lázadó, Széchenyi és Görgey barát lettem. És nagyon örültem, hogy Katona Tamás barátom révén Marton László Görgey szobra felkerült a várba, mert a legjelentősebb figurája volt a szabadságharcnak. Szépapám, Meszlényi Jenő, Görgeyvel együtt voltak testőrök Ferdinánd királynál. Nagyon jó barátok lettek, ezért lett Görgey Jenő bácsi esküvői tanúja. Aztán kufsteni rabsága idején írt egy buta verset, amiben hazaárulónak nevezi. Szomorú, de hát ilyenek vagyunk.

A sikerről kérdeznélek. Filmjeid művészi értéket hordoznak, nem kellett elvtelen kompromisszumokat kötnöd. És ami ritka, ha nem is feltétlenül neked, de számos alkotásod pénzügyi hasznot is hozott. A Sisyphus jogát a General Motors vette meg, a János vitézt a Hanna-Barbara produkció. Hogy változott a siker fogalma, megélése számodra?

A műveimet sokan látták, de például a könyveimet nem olvassák. Változik az ember, ahogy a sikerhez való viszonya is. Nézd, én mindent megkaptam, minden elismerést, néha még érdemeim felett is. Fingattak, az igaz, de ha még jobban fingatnak, akkor még több is tellett volna. Most csak ülök a babérjaimon, de hát a sok üléstől is lehet aranyeret kapni.  A János vitéz 1,5 millió nézőt vonzott. Kis túlzással az egész magyar filmgyártást tönkre tette lelkileg. A rajzfilm mindig periférián volt, erre jön a János-vitéz. Hát eléggé utáltak. Kínában több százmilliós (!) nézettséggel ment. De a hazai szakma megnyugtatására jött a Fehérlófia, az már csak 420 ezer nézővel futott. Ezt drámaként éltem meg. Akkor, a megyei mozi vállalat vezetői döntötték el, hogy mennyi néző lesz. Én Hajdú-Biharban jó voltam, ezért ott 48 ezer nézője volt a Fehérlófiának. Győr-Sopronban nem voltam jó, ott 2800 néző látta. A monori mozivezető meghívott még a bemutató előtt, hogy bemutathatná-e a filmemet. Monornak volt 11000 lakosa, egy hét alatt több mint 2000 nézője volt a filmemnek. Na, aztán jött a Csodaszarvas, 80 ezer és utána Az ember tragédiája 20 ezer nézővel, pedig benne van 27 évem.  És a forgalmazóm azt mondja, hogy a 20 ezer nagyon jó. Egyébként a New York Times írt róla egy oldalt. A nézettséget mérhetjük, de sok mindent nem. Egy közeli példa. Holnap megnézem az Enyedi Ildikó filmjét (Testről és lélekről), és valószínű, ha nem kap Arany Medvét, akkor egy félig üres moziban ülnék, így meg lehet, be sem fogok férni.

Azért a Tragédia szívügyed, saját vagyonodból is áldoztál rá bőven.

Ez már nem rólam szól, hanem Madáchról.  Egy angol újságíró a gazdasági válságról írt egy cikket az Economistban. Azt írta, hogy annak, aki tudni szeretné mi a teendő, annak el kellene olvasni egy XIX. századi ismeretlen magyar író művét, Az Ember Tragédiáját. Ezért fontos ez a mű. És hogy még nem jutott el embertömegekhez? Erre hadd meséljek el egy történetet. Egy izraeli filmfesztiválon elvittek a Genezáreti- tóhoz, ahol Jézus elbúcsúzott a tanítványaitól. Egy jelenet János evangéliumából. Mindenki megvadult, egy oroszra olyan megszállottság jött rá, hogy vízen akart járni, majdnem megfulladt. És én akkor értettem meg, hogy a nagy dolgok nem mindig a nagy centrumokban születnek. A kereszténység nem Rómában született, hanem a világtól eldugott helyen.  Izraelnek egy tűzforró, barátságtalan zugában született valami, ami aztán világvallás lett. Tehát, van siker, nincs siker, az ember ne törődjön vele, mindennek megvan a maga ideje. Ha nem olvassa el, akinek el kell olvasnia most, majd elolvassák később mások. Szóval, én egy jó ideje olvasottságtól függetlenül harmonikus, elégedett ember vagyok. Már nem izgulok.

Jó végszó lenne, de egy kérdést még fel kell tennem. Vásáry Tamás mondta, hogy a könyve legjobb részét részegen írta, amikor szinte öntudatlan állapotban volt. Ebből arra következtet, hogy valami felső erő vezette a kezét. Te, akinek Isten lógatta le a lábát, hogy vagy a felső erővel?

Ha az ember ül egy üres papír felett, addig semmi sincs. Mihelyst meghúzza az első vonalat, leírja az első mondatot, az nagyon meghatározó.  Aztán jó esetben az ember belekerül egy állapotba, és vezeti valami. Ezt lehet Istennek is nevezni. Nem vagyok tételes hívő, de rácsodálkozom, hogy miért megy a rajzolás, vagy éppen miért nem megy. Már hét évtizede rajzolok, tehát kéne mennie, és néha nem, máskor meg behunyt szemmel is megy.

Jobb lenne, ha nem így lenne?

Ez teszi érdekessé az életet, küzdelem jellege van. Annyi a boldogtalan ember, miközben jól él.  A Tragédia arról szól, hogy a cél halál, az élet küzdelem, s az élet e küzdés maga. Ez egy akkora dolog volt Madáchtól, hogy erre rájött! Én meg arra jöttem rá, hogy érdemes hirdetni ezt az igét. A sikert kérdezted. Ez az.

2017 Február 25.

Zárókép Jankovics

 

 

0 hozzászólás

Szólj hozzá!

Minden vélemény számít!