Kitörés régi vulkánok földjén – Pura Vida (Tapolca)

„Sok történt ott, amiolta
E pompás hegy földjébe
Szöllő s gyümölcs ültetődvén
A vadonnak helyébe,
Esztendőnként sok úri nép
Gyűl oda a szüretre: –
László s Rózsa szerelmök is
Ott kelt e bús esetre.”
(Kisfaludy Sándor – Csobánc)

Tapolca körül  vajúdnak a hegyek, de eddig csak egeret szültek. A vulkanikus katlannak minden adottsága meglenne, hogy kitörjön, de a mély izzásából a felszínen egy füstkarika pöffentésére sem futotta. Van a környéken jó pár kiváló borászat, nyaranta a közelben nívós művészeti fesztiválok, de a magáét a település nem tudta hozzátenni. A bevezető út felett kopott, szélein bepöndörödő molinó (Tapolcai borhét), az utcai állványokon kézírással aktualizálható egyenplakát (Tapolcai Nyár).  Olykor rendezvény, amikor a Malom –tó partjáról a  nézők révetegen bámulják az úszó színpadon lebegő „sztárt”, aki feszengve áll a vízpára mögött a flitteres távolban. Láthatóan igyekszik lelécelni mielőbb erről a vizes falunapról. Ami a bauxit-vonatról minket leszállít, az a hír, hogy fél éve a Fő utcában megcsikordult egy rozsdás váltó, és egy jellegtelen éttermi testbe, a régi Corso épületébe, betolatott valami friss lélek. Ahogy már megszoktuk vidéken, családi vállalkozás. Gasztronómiai végzettség semmi, de egy  lélekölő pénzügyi foglalkozás őrült energiákat tud mozgósítani egy fiatal párban. A szebb, emberibb életbe vetett hit 2009 körül egészen Spanyolországig vitte őket, ahol az ifiasszony főzni, embere, pedig, a vendégekkel bánni tanult meg. Aztán gastarbeiteri lét verejtékének gyümölcséből, meg a pesti egzisztenciából Zalahápon nyitottak vendégházat, és odaadással építették a vendégkört két esztendeig. Csakhogy…aki a főnökének a családját már látta vendégül hétvégi nyaralójában, annak némi sejtése lehet arról, milyen az embernek saját otthonában szobáztatni egész éven át. Mindig kialszik egy izzó, mindig csöpög egy csap, mindig van egy apró kívánság, ami nem számit, ugye, de azért a kedves Főnök úr addig emlegeti, amíg az ember csak felül a biciklire, és elszalad az éjjel-nappali shopping centerbe izzóért, tömítő gyűrűért. Vagy éppen Erős Pistáért, ha már a vendégnek a nagy békességben már csak az otthoni ízek hiányoznak. És mint házigazda, egy lépést nem tehetsz origami papír, vagy hurka lufi nélkül, mert ki tudja mikor botlasz a Főnök úr (Kedves vendég) gyerekébe és az lehetetlen, hogy ott, helyben ne csinálj valami attrakciót, amit a kis pisis majd boldogan elújságol a szüleinek. Erre születni kell. Ők is belátták, nem jó ez így senkinek, és felcserélték a vendégházas idillt némi magánéletre, és egy étteremre.

Jó jel, hogy hétköznap kora délután nincs szabad asztal, de ezt még betudható akár a kényszerű déli menüztetésnek is. A tüsténkedő tulajdonossal, Attilával, váltunk pár szót. Halk, kedves, és harminc perc múlva már a legjobb helyen ülünk. A belső teret átépítették. Életem párjának a csillárt leszámítva tetszik, de nekem már nehezemre esik kidugni a fejem a Balaton felvidéket elborító „country” áradatból. Nem vagyunk egyformák. (Őt pl. a magyarprovanszozás, meg pannontoszkánozás sem zavarja.) A pultot jól helyezték el, rálátni minden asztalra, így a vendégnek a felszolgálóval a szemkontaktust felvenni nem két szemeszter látásjavító tréning. Az asztalok jó méretezésűek, viszont a székeken a gluteusnak  jól esne egy párna. Étlap helyett, már megint beszélgetni szeretnénk, és itt, úgy látszik, nem is vagyunk terhére a személyzetnek. Hiába, a vendégházas ugra-bugra megedzi az embert. Attila türelmesen, és ami még fontosabb, személyesen hozzánk beszél, nem puffogtatja a felszolgáló kiskáté sablonjait. Szeretnénk helyi  alapanyagokat választani. Már ha lennének. Itt, sajnos, nincsenek. Az étterem fél éve kezdett, még nincs türelmük a lázas keresgéléshez, a magyar beszállítóval való folyamatos visszáruzáshoz, és a természetesen hiábavaló kérdéshez: „Ha Te is látod, hogy ilyen, akkor minek hozod ide?”. Szinte minden import. De mi, magyarok, inkább a szoftverekben vagyunk jók, nézzük hát, mit tud futtatni a konyha az erős hardveren.

Az étlap rövid, ennek ellenére kissé kesze-kusza. A piackutató tétovaság, könnyen megpörgeti egy kezdő étterem belső iránytűjét. Már most van itt minden, street-foodtól az olasz ételig, a spanyol fogásoktól az újzélandi bárányon át, keleti levesig minden. Délben még magyarosnak is szorítanak helyet. Valahogy még minding a vendégházas megfelelni vágyás. Végül rendelünk ilyet is, olyat is. Várunk, beszélgetünk, üdvözlő falat, vaj-kenyér csak meta-reprezentációs szinten létezik (kevéssé filozófikusan:nincs), pedig a rendelések lassan jönnek. Mindegy, nem sietünk. A spanyol-andalúz gambas pil-pil, lege artis,  bugyogva, tűzforró cserépedényben érkezik.

Gambas pil-pil

Aki nem ismeri vigyázzon, mert könnyen égési sebeket szerezhet. Persze, nagyon helyesen, erre a személyzet is figyelmeztet. A kenyér hozzá friss, ropogós. A chillis, vajas olajban pihenő garnéla hibátlan állagú, és ami még fontosabb, tiszta ízű. Sem fagyasztott hűtő-stichnek, sem állott „halpiaci” mellékzöngének nincs nyoma sem a szájüregben, sem a problémás esetekben retrográd jelentkező orrnyálkahártyán. Hozzá egy kéknyelűt kérek, de nem az étlapon szereplő Tolnayt, hanem a Csendes –dűlő kiváló tételét. Enyém feleség thai citromfüves csirkelevesét is megkóstolom, ami hozza (talán) a kötelezőt. Szerintem. Persze, az asszony megint más véleményen van, neki nagyon ízlik. A minőségi kókusztej és a koriander leveszi a lábáról. Ha ezt korábban tudom! De jönnek a főételek. Nálam a szűzpecsenye egy  rizottó ágyra vetette magát.

Szűz gorgonzolás, diós rizottó

Nem hiába. Eddig Pataki rizottója vitte a pálmát. Ahogy az, ez is krémes-selymes-al-dente, és nem  áll össze előttem a lassú kanalazgatás alatt egy mézgás ragaccsá. De hát az ember mégiscsak húsevő, és az Ikonban zöldségalaplével etttem, ez meg itt csirkealaplével készült. Ráadásul ez gorgonzolás, diós változat, így helyet követel nálam dobogón, és nem is éri be a másodikkal. Az ebéd fénypontja. Pláne Laposáék 4 Hegy olaszrizlingjével együtt! Ezt a bort önmagában is szívesen iszom, nemhogy egy ilyen fogáshoz. A garnélás pappardellébe is belekóstolok. Annak ellenére, hogy nem házitészta, hanem De Checco.

Garnélás pappardelle

Finom, nagy figyelemmel készített fogás, a tészta ruganyos, kellően lecsepegtetve, a garnélával itt sincs gond. A végén egy katalán krém. Itt sem remeg a séfúrhölgy keze: nem túl édes, sima, csomó még véletlenül sincs.

Katalán krém

Örülünk. A számla bárhol megállja a helyét (házikenyérrel, három pohár borral , egy szörppel , kávé nélkül, hálapénzzel 17000 két főre), de szerencsére ugyanez a helyzet az ételekkel is. Mármint hogy bárhol megállják a helyüket.

A Pura –Vida magán viseli a jószándékú, ambíciókkal és szorgalommal teli családi vállalkozás minden erényét és kevés hibáját. Ízben sokkal stabilabbnak, magabiztosabbnak érezzük sok jegyzett vidéki étteremnél (mint pl. a Solier, Macok), de mennyiségi aránytalanságok itt is megjelennek. Még uralkodik a kétszer ad, ki sokat ad kényszere. Az adagok, ha egy menüt eszünk, nagyok, a személyzet, viszont kicsi, bizony, várni kell asztalra is, ételre is. A konyha még igyekszik mindenkinek megfelelni, de egy idő múlva választani kell, amikor sok minden eldől. Most még tart a kíváncsiak hada, de mi lesz, ha lohad a kezdeti érdeklődés? Itt is egy hamburgeres transzformációnak lehetünk majd tanúi? Nagyon sajnálnánk, de tudjuk, nem lehet könnyű Turul ispán hajdani birtokán irányba állni. Ami viszont nagy erénye a helynek, a tisztességes alapanyag, a menün belüli egyenletes teljesítmény, a személyesség, és az, hogy igazából nincs vetélytársa. Kérdés, hogy Tapolcán ez mit jelent. Nekünk sokat.

A látogatás időpontja: 2015. Július

Mit érdemel? 3/4 , és tapolcai viszonylatban csodálatot

5- Himnuszt

4-Kézszorítást

3-Esélyt

2- (El)köszönést

1-Se

0-Ekét és sót