Szív és Pellegrino – Anyukám Mondta, Encs

„Nem elég útra lelni,anyukam-mondta

az úton menni kell!

Egyedül is! Elsőnek,

elől indulni el!”

(Váci Mihály)

 

Az Anyukám Mondta úttörő. A tulajdonos Dudás testvérek (ígérem, nem sütöm el a két Dudás egy csárdában-t) magukba szívták az olasz napot, hogy hazatérve felszárítsanak és termékennyé tegyenek egy darab magyar sarat, amiben annyi újító elakadt már. Ahogy szokták mondani, a Miskolc-Tokaj-Kassa vonzáskörzetében egy minőségi éttermet indítani az álmoskönyv szerint nem jelent jót. De a hős pionírok lépésről lépésre haladva ma már stabil telepesek ebben a gasztronómiai sivatagban. Az étterem előtti tér egyenetlen, kátyús beton, a repedéseiből még a fű se nő. Encsen, ebben az eseménytelen, álmos kisvárosban a közmunkás is csak elvétve talál kaszálni valót. Jellemző, hogy az étterem mellett a régi kaszinóvilág elmaradhatatlan társbérlőjében, egy zálogházban sincs semmi forgalom. Benyitok.

(Nem a zálogházba.) Csend, egy-két asztal, a hátsó részben egy csoport. Az ajtó küszöbével ellentétben a személyzet ingerküszöbét nem sikerül átlépnem. Egy kezdő kérdezőbiztos esetlenségével kóválygok az előtérben, de szerencsére nekem nem kell kérdeznem semmit. Azt sem, hogy ki volt ennek a belső térnek a tervezője. Így első benyomásra, talán valamelyik tulajdonos női hozzátartozója. Toszkán country stílus az összes mesterségesen antikolt-koptatott giccsel. Régies álcsaládi fotókról nem létező nagynénik bambulnak a szemközti falra akasztott bisztró táblára. Modern ellenpontként egy szigorúan csak kovácsoltvas jellegű kovácsoltvas korlát által karámosított és egy emelvényre helyezett vérpiros textilbőr kanapé. A vendégtéri triptichon, a takarás nélküli klíma, egy péklapát, s a hangszóró. Hál’ Istennek, az utóbbiból, bár a dizájn megkövetelné, nem a „Mammama ria ma” szól. A székek lehetnének kényelmesebbek, de a nehéz faasztalok merevítését nem a lábtérben oldják meg, így Encsen a hosszú lábúak is terpeszkedhetnek. Egy fiatal lány áll velem szemben. Igen, én vagyok, aki foglaltam. Biccent. Van víz. 0,25-ös és 0,75-ös Pellegrino. Elgondolkozom. Az dicséretes, hogy a tulajdonosok a minőségi alapanyagokat Olaszországból hozzák be, de az ásványvizet minek? A lány észreveszi merengésem, és sietve megnyugtat, hogy ha nem tudom meginni a nagyüvegest, elvihetem. Visszautasíthatatlan ajánlat. Már csak az üvegbetét miatt is. Nézegetem az étlapot és a táblát. Mindenképp bárányt ennék, mert innen van a közelből, nem olasz. A lány helyett egy fiatal legény tér vissza a standard kérdéssel: „Sikerült választani?” . Mi lenne, ha ezt a mondatot, meg mondjuk a másikat („Megoldjuk”) kivennénk a felszolgáló kéziszótárból. A helyek 99%-ban néma csend. Hallani szeretnék valamit az ételekről, s kezdetét veszi egy beszélgetés, ami izgalmát és értelmét tekintve leginkább a „Mi történt az iskolában?” kezdetűekhez mérhető. Mosolyog, de harapófogóval kell mindent kihúzni belőle, és a szemén látom, menne már. Egy bárányburgerrel és egy báránymájjal útjára bocsátom. Megállt az idő. Még a két légy sem tartja érdemesnek mozdulni mögöttem az ablaküvegen. Megkapom az evőeszközöket, szépek, jófogásúak. Aztán melegített, súlyos fehér tányéron érkezik az előétel. Egy csapásra elfelejtek mindent, ami eddig történt. Végre egy burger.

hamburger

Kezdjük a formával! Éttermekben, vagy a manapság egyre népszerűbb burgerezőkben, általában kézbe nem vehető, klasszikus módon ehetetlen, nyárssal átszúrt legotornyokat hoznak. És annál büszkébbek, minél magasabb. A gyermeki lélek eme megnyilvánulásának hiánya itt hálával tölt el. Ráadásul nem cukrozott, édes tésztájú buciban, hanem kemencében sült pitában adják. A hús fényesen, szaftosan pihen, rajta sült paprika, és azon micsoda? Nem majonéz, nem ketchup, hanem krémes tejföl. Már az első falatnál nyílnak a csakrák, és az életigenlés árad, kering minden régióban. A húspogácsa szerkezete nem tömör, pont annyira légies, hogy nem esik szét darabjaira a harapásnál. A húsban, ami roppan, itt nem szalonna pörc, hanem pirított fenyőmag. A sült paprika egy hónap múlva még zamatosabb lesz, de májusban ennyi belefér. A za’atar tolakszik előre, de csak amennyire megérdemli, és diszkréten előreengedi a legfontosabbat, a bárányhús fiatalos, könnyed, de mégis karakteres izét. Sehol nincs a fővárosban ilyen bárányburger, mert mindenki mészársztékezik, ott meg olyan faggyús a bárány, hogy a fogyasztás után akár nyírhatnak is minket. Hogy az Anyukám pitája megfelelően pirult, azt már jó dolgomban természetesnek veszem. Remek kezdet. Kíváncsian várom a folytatást. A szomszéd asztalnál fiatalok, a Szürke 50 árnyalatának kameramozgásáról beszélgetnek. Lelkük rajta, szerintem lenne egy-két film, amit látniuk kéne, mielőtt ezzel foglalkoznak. De egy újabb (ma már a harmadik) felszolgáló lábán jön a resztelt májam. Valahogy eszembe sem jut, hogy kemény, keserű, vagy morzsalékos lehet. Nem is az.

resztelt-maj

Ruganyos, de nem gumis, elég szaftos is, talán egy kicsit túlhúzták, de hazánkban minden második ember visszaküldi, ha nem hagyják a roston egy perccel tovább a kelleténél. A fűszerezés, főleg a lé fűszerezése annyira nem tetszik. Uralkodó az édes íz, szinte elnyomja a májét és a zöldfűszerekét. Szerencsére nem is burgonyával, hanem friss salátával kértem, így az ecet és a fantasztikus olivabogyó életet lehel a tunya édességbe. A felmérésem nem reprezentatív, de úgy tetszik, hogy a vidéki éttermiség édesebb szájú, mint a puccos fővárosi rokonok. Végül ennék valamit, aminek tényleg édesnek kell lennie, de nincs idény desszert. Sem eper, sem rebarbara, csak a kötelező tiramisu, ami viszont nem geil, és világ béke. Anyukámék kiváló alapokat raknak a fogások alá. Az újragondolás nem az erősségük, de nem is a szándékuk. Ami nem kedvemre való, bőven belefér az ízlések és pofonok sávjába. A konyhát így elsőre az IKON és a Macok közé helyezném. A vendégre irányuló figyelem hiányzik. Hüppögő óvodásként sorolhatom, nem fogadtak, nem kísértek az asztalhoz, de nincs idény desszert és üdvözlő falat sem. Egy kis vajas –helyi pékáru elmajszolásával szívesebben ráfordulna az ember a fogásokra, amelyekről a személyzettől alig kap információt. Az asztalomnál négy felszolgáló fordult meg, együtt is, külön-külön is mérföldekkel vannak lemaradva az általuk tányéron hozott színvonaltól. Szóval, finom volt ez az ebéd, de a szívem nem maradt odabent. Ellentétben a fél üveg Pellegrinoval. Tehát visszajövök még.

A látogatás időpontja: 2015. Május

(P.S.: Fiúk, a Szepsy Aszúk fadobozának nem áll jól a hángérien riszájkling, mint papír kéztörlő tartó. Amiben egyszer már Szepsy bor volt, annak nincs helye a mellékhelyiségben. Dixi.)

Mit érdemel? 3/4,

5- Himnuszt

4-Kézszorítást

3-Esélyt

2- (El)köszönést

1-Se

0-Ekét és sót

 

0 hozzászólás

Szólj hozzá!

Minden vélemény számít!