A Kertipadon Koncz Gábor

Akinek humora van mindent tud: Koncz Gábor a Kertipadon

Koncz Gábor, Kossuth-díjas színész-rendezőnk. Miskolcon egy diákelőadás után Szirtes Ádám javasolta, hogy mindenképp jelentkezzen a Színművészeti Főiskolára. Édesapja orvosnak, vagy papnak szánta. Sőt, egy évig azt is hitte, hogy a fia Budapesten az orvosira jár. Szerintünk mindenki jobban járt azzal, hogy Gábor a szíveket, elméket nem szikével, gyógyszerrel, hanem saját szívével, elméjével gyógyítja. Azoknak, akik nem fértek be, íme egy kis ízelítő a beszélgetésből, amit Gáborunkkal műsora előtt folytattunk.

Gábor, köszönjük, hogy eljöttél. Kimondani is furcsa, hogy lehettem vagy hét éves, amikor először színpadon láttalak. Akárhogy számolom, ez majdnem negyven év. De állítom, az energiád a régi.

Hát, 77 év, az 77 év. Ilyenkor a helyzet már nem javul, csak az erkölcsök. Bizony hölgyeim, azok a rút hormonok már nem dúlják fel a testünket. Igaz, hogy a célok már homályosodnak, de van mégis valami, ami bilincsként köt az élethez: a meg nem oldott feladatok. Az egyik ilyen, hogy itt legyek most közöttetek, meséljek nektek örömemről, bánatomról, szerelmemről, dühömről, hovatartozásomról. Az a helyzet, hogy ezt a környéket én nagyon jól ismertem, amikor a főiskolára jártam, ide a Vas utcába. A lányok mindig ott jöttek a Trefort környékén.

Fel tudod idézni az első napot, amikor először jártál erre? Talán, amikor felvételiztél a főiskolára, innen kb.500 méterre.

Hogyne, 18 éves voltam, egyébként akkor jártam először Pesten. Gyalog jöttem a Keletiből a Vas utcáig, mert féltem, hogy eltévedek, hogy elvisz valahova a villamos. Három felvételi forduló volt, s az első forduló végén jött ki a Vaskóné, a titkár, és higgyétek el, nekem teljesen természetes volt, hogy felolvasta a nevemet. Ott álltam a sikeres első forduló után, de szegényen, pénz nélkül, ezért átmentem az igazgatóságra az Olthy Magdához, ő volt akkor az igazgató. Félretoltam a Vaskónét, meg a Tiszeker Lajost, és bementem azon a nagy tölgyfa ajtón. Olthy, aki egyébként kiváló színésznő volt a Nemzetiben, pont olvasott valamit. Letolta a szemüvegét, rám nézett, és az kérdezte: „Ez ki?”. Mondtam, hogy ki vagyok, hogy engem felvettek, és nincs hol laknom. „Mit akarsz, te szerencsétlen? Még van két forduló, 3500-ból csak 12-őt vesznek fel, téged még úgy kiszórhatnak, ahogy akarnak.”- így Olthy.  Én meg csak mondtam, hogy engem fel fognak venni. Meggyőző lehettem, mert végül áthívatta a gondnokot, aki felvitt a kollégiumba, a hatemelet kettőbe. Mondanom sem kell, felvettek, és négy évig laktam ott.

Laknod már volt hol. És hogy került munka?

Vettem egy újságot, és kinéztem a legjobban fizető állást. Csepelen az öntödébe kerestek segédmunkást. Borzalmas munka volt, de 1600 forintot fizettek egy hónapra. Gyerekek, akkor az hatalmas pénz volt, egy tanár nem keresett annyit. Jelentkeztem, felvettek, két és fél hónap múlva volt 4500 forintom. Jaj, nagyon boldog voltam. Rettenetes nehéz munka volt, azt hitték, nem bírom egy hétig sem, de én egész életemet úgy éltem, ha én valamit elhatározok, azt végig is viszem, ha törik, ha szakad.

Mezőkeresztesről származol, ezért is volt Matyó a beceneved. Kitől kaptad?

Várkonyi nevezett el Matyónak, amikor megtudta, honnan jöttem.

Kik ültek veled szemben a felvételi vizsgán?

Básti, Várkonyi, Ádám Ottó. Ha én akkor tudom, hogy ezek mekkora emberek, akkor jobban izgulok,  de nem tudtam, így nem izgultam. Úgy gondoltam, hogy egyenrangúak vagyunk, hisz én is színész leszek (nevet). És akkor mondta Várkonyi először, hogy „Mit akarsz mondani, Matyó gyerek?”.  A wales-i bárdokat választottam, mert az több mint líra, lehet dramatizálni, robbanni, erő kell hozzá. Úgy mondtam, ahogy én otthon, Mezőkeresztesen elképzeltem, így nem másoltam senkit. A második fordulóban már volt egy helyzetgyakorlat is. Azt mondja a Várkonyi, „Na , valami gazember a székedre tesz egy rajszöget, te meg ráülsz, ezt játszd el!”. Én leültem, és nyugodtan néztem. Erre Várkonyi: „Eh, mondtam, hogy benne ülsz a szögben.” Mire én: rajta ülök, csak a szög pont középre került.  Jót nevetett, és aztán már nem volt gond. Szerencsém volt, hogy ilyen tanárokhoz kerültem.

Nehéz röviden összefoglalni, de melyiktől mit lehetett megtanulni?

Az Ádám Ottótól megtanultam gondolkodni, a Várkonyitól pedig azt, hogy nem lehet megúszni, mindenért meg kell dolgozni, a mélyére kell menni. Azt az egy szót például, hogy szeretlek, 30-szor el kell mondani, s majd a 31-iknél átrepül egy angyal a szobán, és akkor megérzed, hogy mi az, amiért érdemes élni, színésznek lenni. És ezt a pillanatot kell rögzíteni, és a profizmus az, hogy ezt később bármikor elő tudod hozni. Ha kell, 350-szer is, ennyiszer játszottam a „Száll a kakukk fészkére” című darabot.  Szépen fel kell építeni azt a pillanatot, amikor megáll a kés a levegőben…

És megszólal a nézőtéren egy mobil….

Ne is mondd. Ti azt nem tudjátok elképzelni ez milyen. A telefon rendszerint a pasinál van, a bal belső zsebében. Csak azt látod a színpadról, hogy az asszony üti-veri, az a szerencsétlen meg képtelen kikapcsolni izgalmában azt a telefont, amit egyébként álmában is kezelni tud. Akkor a pillanat oda, s a színésznek megint el lehet kezdeni építkezni. De történhet a színésszel is valami, mondjuk lesántul. Nekem is most belobbant a térdem, de ezt a néző nem láthatja. Én nem lehetek sánta a színpadon. Pláne azért, mert másnap a kollégák már  eltemetik az embert. Tehát, 7-től fél 10-ig, azzá kell válni, amit játszik az ember, és ez a legcsodálatosabb.

Ha megengeded, még visszatérnék a gyerekkorra. Mekkora volt a család, hogy éltetek?

Elmondom milyen volt nálunk egy ebéd, abból megértitek. Hatalmas nappalink volt, olyan 5×6 méteres. Mindig frissen főtt ételt ettünk, másnapos étel nálunk sosem volt. Nagyapám, nagy bajusszal ott ült az asztalfőn, nagy tölgyfaasztalunk volt.  És ott ültek az asztalnál ilyen nagydarab állatok, mint most jómagam, apám, Pista bátyám, Jakab sógor. Nagyanyám meg, annyira bennem van, ott állt, tartva a leveses tálat, de csak akkor lépett be, amikor az óra, ma is megvan még, elütötte a déli tizenkettőt. Akkor elindult, mögötte Margit néném, meg Erzsi néném, az egyik a húst hozta, a másik a zöldséget, és letették az asztalra. Akkor mindenki felállt, nagyapám mormolt valami imát, aztán leültek és megvárták, amíg nagyanyám először nagyapámnak, majd mindenkinek kiszedte azt, amit szeret. És a leves nem lehetett sem forró, sem langyos, pont olyannak kellett lenni, amit lehet enni.  Tehát szigorú rendben éltünk. A munka szeretete természetes volt, és ez az egész életüket végigkísérte. Emlékszem, amikor egyszer már színészként otthon aludtam, és reggel anyám készítette nekem a rántottát. Kivágódott az ajtó, apám sziluettjét láttam csak a reggeli fényben, aki euforikus állapotban kiáltja, hogy „Nem fagytak el a rügyek!”. Egész éjszaka füstölt az áprilisi fagyok miatt. Pedig, akkor már egy félnapi gázsimból az összes gyümölcsöt gond nélkül meg tudtam volna venni nekik.

Akkor nálatok nem volt matriarchátus.

Nem. De amióta lányaim anyák lettek, jobban odafigyelek az anyákra, jobban szeretem őket. Itt is vagytok jó páran. Mer’ ugye, a Munkácsykat ti szülitek, nem a kultuszminiszter.  A barátaim mondják, hogy 50%-ban az övé az a gyerek. Mondom nekik, hogy szerencsétlen, csak ahhoz az öt perchez van közöd, amíg megcsináltad. A többi mind az anyáké, ők szenvednek, ők vajúdnak, aztán ők virrasztanak, ha beteg. Galambos Erzsi, Törőcsik Mari 7 hónapig feküdtek, csak hogy megszülethessen a gyerekük.  Szóval, nőnek lenni könnyű, anyának lenni nehéz, minden tiszteletet megérdemelnek.

A családi parasztsorsról kérdeznélek még. Érdekes, hogy a szocialista érában sok tabu volt. De egy olyan kényes téma, mint a téeszesítés, sok filmben szerepelhetett, pl. a Húsz órában, vagy a Tízezer napban. Neked személyes emlékeid vannak a kollektivizálásról?

Rengeteg. Mi kulákok voltunk, 25 hold földdel. Mindig voltak lovaink is, egyébként nagyapám huszár volt, ő tanított lovagolni.  Nagyapám az istennek nem akart belépni a téeszbe, pedig ha belép, akkor belépett volna az egész falu. Nem voltam még 18 éves, pont otthon voltam, amikor jött egy géppisztolyos alak, két ilyen fogdmeg emberrel. Bementek az istállóba, kivezették a három lovat, és annyit nem mondtak, hogy „köszönöm”, vagy hogy „elvisszük”, semmit. Én megéreztem a helyzet veszélyét, középen állva fogtam nagyapámnak és Pista bátyámnak a kezét, mert nézték a vasvillát, és én tudtam, hogy itt csak ők lehetnek a vesztesek. Elvezették a három lovat, és a nagyapámék ott álltak a kapuban, néztek a lovak után. Már régen lement a Nap, már semmit nem lehetett látni, de ott álltak, és nem mozdultak. Ez a kép örökre megmaradt bennem. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy kulákok voltunk, engem simán felvettek a főiskolára. Pedig, nézték a származást. Sztankay István barátomtól is kérdezték, hogy mi az apja. Ő meg mondta, hogy pásztor. Kérdezték, hogy  milyen pásztor? Erre ő: lelkipásztor. (Sztankay István édesapja görög-katolikus pap volt, ezért a felvételin kétszer is eltanácsolták.)

Édesapád, ha áttételesen is, de a filmjeidben is megjelent.

Fábri (Fábri Zoltán filmrendező) hazaküldött apám ruháiért, hogy abban játsszak a Magyarokban. Anyám méltatlankodva mondta, hogy „Fiam, csak nem szégyenítesz meg ezekkel a foltos ruhákkal? Ha a filmeseknek nincsen pénze, akkor majd mi összerakjuk a pénzt, és veszünk újat”. Alig tudtam megértetni vele, hogy pont az a foltos, régi ruha meg kalap kell nekem. Most a Földindulásban is az a kalap volt rajtam. Volt olyan, hogy a filmgyárban a Fábián Bálint egy forgatási szünetében ebben a parasztruhában üldögéltem az udvaron, és a rendész kizavart, nem ismert meg a maszkom miatt. Ugye, a szegény embert mindenünnen kirúgják, akkor is, most is. Akkoriban hülye sznob voltam, volt ez a BMW őrület, nekem is az volt. Szegény rendész akkor látta, hogy valami nem stimmel, amikor beszálltam a BMW-be.

Fábritól nagy szerepeket kaptál, a Magyarok révén Oscar-díjra jelölt filmben is főszerepet játszhattál.

Fábrit nagyon szerettem. A Fábián Bálinttal nyertem új-Delhiben a legjobb férfi alakítás díját, ahol 150 film volt versenyben. Este jött a telefon, hogy holnap reggel 7-kor megyek a repülőtérre, indulás a díjátadóra. Mondtam, holnap a Liliomot játszom, de Várkonyival már megbeszélték, hogy műsorváltozás lesz. Kimentem, átvettem a díjat, de Új-Delhiből csak két szent tehenet láttam, mert másnap délután már vissza kellett jönnöm. Utána tudtam meg, hogy az én filmem apropóján négy Hungarofilmes vezető, négy titkárnővel majd két hétig itták a pezsgőt, ették a libamájat a fesztivál helyszínén. Biztos nagy szükség volt ott rájuk, különösen a titkárnőkre. Én meg kaptam itthon valami kitüntetést, ötvenezer forinttal.

Fábri az a rendező volt, aki mindent előre megtervezett, az utolsó mozdulatig. Hallgatott olykor a színészekre?

Tényleg mindent precízen kigondolt otthon, de az egyik jelenetben, amikor a feleségemmel feküdtünk be a dunyha alá, mondom az Illés papinak, az operatőrnek, hogy amikor azt mondja a Fábri hogy „Ennyi”, akkor te ne állítsd le a gépet, hanem vegyed tovább. Megvolt a jelenet, de mielőtt befeküdtem volna az ágyba, a két talpamat így összedörzsöltem. Fábri kiabált, hogy mi volt ez, mi volt ez, azt hitte, hülyéskedek. Mondtam neki, Zoli bátyám, te ezt nem tudod, mert ahol te élsz a belvárosban, nincsen döngölt padló. De ahol én nőttem föl van, és így söprik le a talpukról a parasztemberek a koszt. Ettől fogják azt írni rólad, hogy lehatoltál a hajszálgyökerekig. Nagyon dühös lett, leállította az aznapi forgatást. Én nyugodt lélekkel mentem haza, mert tudtam, hogy nekem igazam van. Este jön a diszpós a levéllel, ma is szóról, szóra tudom. A következő állt benne: „Drága Gabikám! Szíves elnézésedet kérem. A holnapi naptól a te intencióid alapján forgatjuk tovább a filmet. Megkérdeztem a legkompetensebb embert, az Illyés Gyulát, s ő azt mondta, hogy „Csókold meg érte a Koncz Gabit!””. Így aztán a Fábián Bálint végét is, amikor a templomban felakasztja magát, már tényleg az én intencióm alapján vettük fel. Mondom neki, Zoli bátyám, mi lenne, ha úgy csinálnánk, hogy bejövök, megnézem a harangot, a következő snittben a kéz egy csomót köt a harangkötélre, majd megkondul a harang, s a csak az látnánk, hogy apám kalapja, amiben játszottam, gurul lefele a lépcsőn. Így van benne a filmben, s nagyon jókat írtak erről a kritikusok. Nekem az ilyen filmek forgatásai alatt nem kellett kitalálnom semmit, elég volt csak visszagondolni az őseimre, a fajtámra.

A pályád kezdetén olyan nagy bölényekkel is játszottál még, mint Ráday Imre, aki a háború előtt nemcsak a magyar filmek népszerű bonvivánja volt, hanem német filmekben is sikerrel játszott. Neki volt olyan jelenléte a színpadon, mint a filmvásznon?

Hogyne. Vele kapcsolatban arra is emlékszem, hogy a Gobbi Hildával nagyon utálták egymást. Ez gyakori, még ilyen nagy színészek között is, pláne, ha riválisok. Volt, hogy Gobbi elől mondta a nagy monológját, Ráday meg hátul tüntetőleg nagyokat ásított. Hilda nem értette, hogy miért nem hat a monológja. Egyszer megfordult, és meglátta Rádayt ásítozni. Azonnal kizavarta, ott, előadás közben. Akkor ő volt az Úrnő, megtehette. De Ráday sem maradt adós. A József Attila színházban az átépítése előtt a társalgó WC-jének az öblítése a színpadra is felhallatszott. Ráday mindig megvárta Gobbi monológjának a tetőpontját, és akkor húzta le a WC-t. Gobbi tajtékzott. Megkért, hogy zárjam el a vizet. Így legközelebb csak a lánc zörgését lehetett hallani. Az Egérútban Ráday volt az apám. Amikor a darabban jöttem haza, megkérdezte: Hol voltál, fiam? Én a szerep szerint annyit mondtam hogy „ Hááát..”, erre ő, „ Na jó, ne firtassuk.”.  Jött a premier, elhangzott a kérdés, én mondtam, hogy „ Háát..”, és vártam, hogy haladjunk tovább, de legnagyobb megdöbbenésemre igenis firtatta, hogy hol voltam. „ Na, mondjad csak!” Ilyen nagy színészekkel egy premier önmagában nagy stressz, de egy ilyen helyzetre meg nem is készülsz fel. Ilyenkor jön az infarktus, impotencia, kopaszodás, amelyekből egy is elég. Próbáltam kivágni magam, de egyrészt, ahogy kérdezett, a fejem felé nyúlt, s az ujját beletette a fülembe, másrészt elmenni se tudtam, mert a lábamon állt. Gobbi látta ezt, megsajnált, és azt mondta, hogy ennek a gazembernek holnapra írunk két oldalt arról, hogy hol voltál. Megírta, én megtanultam. Másnap Ráday visszatért az eredeti szöveghez, hogy „Na jó, ne firtassuk”. Mire én, „Ha már megkérdezted..”, és elkezdtem mondani a kétoldalas válaszomat. Háromszor próbált közbevágni, de nem engedtem.  Vége lett az előadásnak, Ráday odajött hozzám, és azt mondta: „  Na, kezded megtanulni a szakmát, gyerek!”

Gobbival meg lett alapozva a jó viszony.

Nagyon jóban voltunk. Hildával nagyon sokat jártunk Jugoszláviába. Akkor az Nyugatnak számított, őt nem ellenőrizték a vámosok, áthozhattuk a valutát. Én vezettem, mert aranyos volt ugyan, de iszogatott rendesen. Egyszer összetört kocsival jött a színházba, egy macskát akart kikerülni, ami sikerült is, de az útszéli fának már nekiment.

Említetted, hogy Fábri elfogadta a színészek javaslatait, ha meggyőzték annak helyességéről, de tudom, hogy nem minden rendező ilyen nyitott. Találkoztál ilyen rendezővel is?

Ilyen rendezőkkel én nem nagyon dolgoztam, mert ha más jót nem is lehet elmondani rólam, de azt igen, hogy mindenkinek megmondtam a véleményemet. A Kazimír Karcsi volt híresen makacs és hiú. Nála szép lehettél, de okos nem. Őnála játszottam például az Amerikai tragédia főszerepét, Clyde Griffiths-t, meg mást is. De egyszer a rádióban összefutottunk, felajánlott egy szerepet, de vissza kellett utasítanom, mert a próbák ideje alatt nem is voltam itthon, már megvolt az útlevelem Párizsba. Karcsikám, ne haragudj, nem megy, mondtam neki.  „Akkor szevasz”, mondta, és ha hiszitek, ha nem, utána éppen csak köszöntünk egymásnak, annyira megsértődött. Emlékszem, volt egy darab, a Léner Péter rendezte, de Kazimír lejött „felülrendezni”. Ott volt a sleppje, akiknek 10-kor meglökték a fejüket és délután 4-ig bólogattak neki. Kezdődött a darab, és Kovács Károly, egy kitűnő színész, kezdte a monológját, de Kazimír közbeszólt. „Karcsi bácsi, itt állj fel”. Kovács Károly kezdte mondani, hogy itt ő nem állhat fel, de Kazimír, aki nem is emlékezett a darabra, erősködött, hogy ő a színház főrendezője, tehát álljon fel. Karcsi bácsi felállt. „Akkor, most mondd!”  Erre Karcsi bácsi felállva elkezdte: „Huszonöt éve ülök bénán ebben a székben….” . Mindenki fuldoklott a röhögéstől. Ennyit a rendezői terrorról. (Kis szünet után rám néz.) Édesanyámról nem is kérdeztél. Kérlek, kérdezz anyámról, mert nagyon szerettem!

Gábor, mesélnél édesanyádról?

Szívesen.  Anyám mindig azt szerette, ha jó embert játszom. A névtelen várban például. Ilyenkor mindig külön ment a közértbe sóért, paprikáért, így minden fordulónál bekaszálhatta a gratulációkat. Ha pedig rossz embert játszottam, mint pl. a Fekete gyémántokban, akkor három hónapig nem is lehetett látni az utcán.

Változott egyébként az életvitelük azzal, hogy ismert lettél? Tudom, hogy támogattad őket.

Amikor lediplomáztam megcsináltattam a fürdőszobát, bevezettettem a vizet, a villanyt, mivel addig csak petróleumlámpa világított. A vezetékes víz ellenére apám például sokáig az artézi kútról hordta a vizet. Amikor először láttam a vödrökkel, azt hittem csőtörés van. Anyámnak meg százas égőket vettem, hogy ne vaksiskodjanak többet, ragaszkodtam hozzá, hogy azokat használják. Egyik este mentem haza, és anyám sokáig várakoztatott az ajtó előtt. Nem tudtam már elképzelni mit csinál, ezért belestem. Hát egy hokedlin állva a 15 wattos égőket cserélte vissza a 100-asokra. Persze, hogy ideges lettem. Azt mondja nekem, hogy „Jaj, Gabikám, minek kellett elmenned innen! Ha itthon maradsz, biztos nem idegeskednél ennyit”  Erre megkérdeztem: „És mi lettem volna én itt, édesanyám?”. „Ahogy én téged ismerlek, fiam, már te lennél itt az állomásfőnök.”-válaszolta.

Ezután Gábor megajándékozott minket több verssel, monológgal, igazi művészi odaadással és felkészültséggel. Hízelkedés nélkül mondhatom, hogy hatalmas sikert aratott. Majd a jelenlevő padtársak kérdéseire válaszolt sok humorral. Megtudhattuk, hogy mekkora élmény volt neki Domján Edittel, Almási Évával, vagy éppen Ruttkai Évával játszani.  Vele együtt indultunk izgalmas horgász-vadász kalandokra, és felidézte a Gyula vitéz felejthetetlen forgatási jeleneteit. Most is úgy éreztük az est után, hogy ennél már nem lehet jobb. De ezt már sokszor éreztük. Reméljük, a következő Kertipad esemény után belátjuk, megint tévedtünk.

A fantasztikus színész

És hálás közönsége

Koncz Gábornál: Bátorfi István gyermekgyógyász, Juszku Kálmán (Kertipad) és a gondos házigazda