juhasz-arpad-nyito

Naptánc a Föld körül – a Kertipadon Juhász Árpád geológus

Rockenbauer Pál neves diákja volt annak a gimnáziumnak, ahova jártam. De ennél sokkal fontosabb, hogy ő volt az, akinek 1960-ban eszébe jutott egy geológus fiatalember, amikor egy televíziós vetélkedőre beugró műsorvezetőt kellett találni. Ez a fiatal tudós bevált, ott is ragadt, és érdes, jellegzetes hangján évtizedekig vezette, szerkesztette, narrálta azokat a tudományos ismeretterjesztő műsorokat, filmeket, amelyekért gyerekként rajongtunk, és rajongunk ma is. Juhász Árpád volt ez a fiatalember, aki nagy örömünkre most ellátogatott hozzánk. Telt ház előtt mesélt nekünk főleg ázsiai kalandjairól, de szóba került a cserkészet, 1956, és sok minden más is. Nem mindenki fért be, nekik készítettük az előadás-beszélgetés szerkesztett változatát. 

Árpi bácsi, mi szél vitte Ázsiába?

Különböző szerepkörökben voltam Ázsiában. Voltam kőolajkutatóként a 60-as években, dolgoztam idegenvezetőként, de tartottam előadásokat is Magyarországról. Elmesélem, milyen kalandos volt az első nap, amit Ázsiában töltöttem. 1963 nyarán Krasznodarban dolgoztam a Szovjetunióban, a helybeli Kőolajipari Kutató Intézetben. Gondoltam, hogy hétvégén el kéne jutni legalább a Fekete-tenger partjára, és egy kicsit a Kaukázusba. Sosem tudtam sokáig egy helyben lenni, de a Szovjetunióban akkoriban nem lehetett külföldinek csak úgy utazgatni. Ennek ellenére beálltam a sorba jegyért a buszpályaudvaron, de a kiejtésemből kiszúrták, hogy nem vagyok odavalósi. Rendőrt nem hívtak ugyan, de mindig elzavartak. Nem szoktam feladni dolgokat, és a következő hétvégén megint próbálkoztam. Kinéztem egy orosz házaspárt, megkértem őket, hogy vegyenek nekem jegyet, így már felszállhattam a buszra. Megkedveltek, és hozzájuk csatlakozva jutottam el először Szocsiba, majd föl, a mai Abháziába. Ott kirándulgattam egészen a Rica –tóig (az akkori SZU egyik legkedveltebb üdülőhelye), anélkül hogy tudatosult volna bennem, hogy életemben először Ázsia földjére léptem. Rendkívül bonyolultak a határok Európa és Ázsia között, parányi kis népcsoportok között kanyarog , de szerencsére határellenőrzés akkoriban a Szovjetunión belül nem volt.

Ez volt, tehát az első út, és még számos követte. Hány ázsiai országban járt összesen?

Ez volt az első, majd bebarangoltam 50 év alatt 35 ázsiai ország közül 28-at. Mivel itt vacsora előtt vagyunk, indításként elmesélem egy mongol gasztronómiai élményemet. Egy tanyaközpontszerűségbe vittek el, ahol a tiszteletemre levágtak egy kecskét. A kecskének a hasába tűzön felizzított köveket tettek, majd összevarrták a kecske hasát, és nyárson kezdték el sütni. A megsült kecskét behozták a jurtába, nekem kellett átmetszenem a varratokat. A köveket kidobálták, és mint vendégnek, egy hatalmas tányérra felhalmozták nekem a faggyút.  Az ő értékrendjükben a faggyúnak hatalmas jelentősége volt, mert régen a hideg időt, a kemény fizikai munkát faggyúval lehetett túlélni. Én nem így voltam vele, ránéztem, és szinte rosszul lettem. Egy segítségem volt, a mongol vodka. Árkhinak hívják, olyan 35-38 % közötti erősségű, egyébként hasonlít az orosz vodkához. Egy körömnyi faggyút úgy tudtam megenni, ha egy kupica vodkát megittam hozzá. Végül a naplómat, amit akkor németül írtam, már nem tudtam vezetni, mert egy A4-es lapra már csak két betű fért.

És mi lett a vége a lakomának?

A búcsú aztán egész drámai volt. Én életemben nem lovagoltam, de a jurta előtt várt három ló. Kettőn ültek, a középső harmadik nekem felnyergelve. Felraktak, rögzítettek, és elindultak velem a pusztán. Aztán valami pusztahatáron megint várt három ló, engem elbúcsúztattak egy flaska vodkával, mondhatjuk „arkhiváltak”, átültettek, fogadó italként megint ittunk egy kicsit, és elindultunk a következő tanyaközpontba.

Miért is ment Árpi bácsi Mongóliába?

Meghívtak, hogy tartsak előadást Magyarországról. Az ember azt gondolná, hogy ugyan ki kíváncsi arra, hogy a magyarok mit csinálnak. Féltem attól, hogy az a művelődésházféle, ahol vártak este, tök üres lesz. De mint a western-filmekben, alkonyatkor megjelentek a lovasok, kikötötték a lovakat, s végül annyian lettek, hogy a karzaton is lógtak.

Miről beszélt a mongol testvéreknek?

Próbáltam kitalálni, hogy mi is érdekelheti őket Magyarországról. Beszéltem olyan háromnegyed órát, én németül mondtam, egy tolmács fordította mongolra. Nagyon figyelmesen hallgattak, majd csupa olyan kérdés jött, hogy mire vadászunk, mikor párzanak a vaddisznók, szarvasok, őzek. Milyen messze van Magyarország, és ha csupán ekkora, akkor hogy férünk el rajta 10 millióan?

Ázsiában egy geológusnak a Himalája, gondolom, kihagyhatatlan.

Összesen négy Himalája expedíción vettem részt, mély nyomokat hagytak bennem. Az első 1989-ben volt Garhwalban, ez Indiának az észak-nyugati részén van. Itt nincsenek ugyan 8000 m feletti csúcsok, a legmagasabb, a 7100 m körüli Sathopanth. Egy zarándokszálláson aludtunk, kb. 3300 m magasan, majd felmentünk 4200 méterre, az alaptáborba, de közben lefilmeztük a hinduk szent folyójának, a Gangesznek a forrását.  A folyó egy 30 km hosszú gleccserből tőr elő, a jég homlokfalának a repedéseiből. Jönnek a zarándokok egy szál fehér lebernyegben, mezítláb, vagy saruban, és bemennek a leszakadt jégtömbök közé ebbe a jéghideg, olvadék vízbe, és ott elvégzik ezt a rituális fürdést.

Sikerült kapcsolatot teremteni helyi emberekkel?

Ó, hogyne. Egy remete különösen emlékezetes maradt. Egy tisztáson vertük fel a sátrainkat, s szemben egy sziklavonulat tetején volt egy kis kőkunyhó, ahol ez a hindu szerzetes nyaranta élt. Ebben a magasságban már nincsenek növények, de ő bádog edényben még virágokat is ültetett. Meglátogattam. Annyira rezonáns volt azokra a dolgokra, amiket Magyarországról meséltem neki, hogy a beszélgetés végén úgy búcsúzott el, hogy ő félig-meddig már magyar ember.

Nappal dolgozik, beszélget az ember, de milyenek az esték?

Nagyon hidegek, mínusz 15-20 fokosak. Az ember úgysem tud már mit csinálni, becipzárazza a sátor ajtaját, és megpróbálja elütni az időt. Én például egy Sokol rádióval, amit magammal vittem. Amit ott lehetett hallani, az maga a Bábel. India egy hatalmas ország, több mint egy milliárd ember él, de hogy az mennyi népcsoport, mennyi különböző nyelven beszélnek, azt csak akkor érzi meg az ember, ha tekergeti a rádiót, és hallja az ezernyi, még karakterében is különböző nyelvet. Fent eltölteni 6-8 hetet, rendkívül átformálja az embert. Nagyon sok idő jut a meditációra.

Miről meditál a Himalájában egy geológus?

Például arról, hogy hogy született a világnak a legmagasabb hegysége. Hogy ez milyen kalandos utazás lehetett a Föld felszínén. Mert India valamikor része volt a déli kontinenseket összetartó Gondwana földnek, Dél-Amerikával, Afrikával, az Antarktisszal, Ausztráliával együtt, és az Indiai félsziget innen szakadt le. Belekezdett egy 30-35 millió éven át tartó vándorlásba, áthajózott az Egyenlítőn, majd neki ütközött Ázsia déli peremének, és az üledéket, amit a tengerben maga előtt söpört, hegységgé gyűrte. Iszonyatosan kalandos történet.

Az lehetett, de Árpi bácsi második Himalája expedíciója sem szűkölködhetett kalandokban.

A második Himalája expedíciómat Nepálba vezettem, az Annapurnához, egy 5-6 fős fanatikus csapattal. Nepál önmagában egy könyvet érdemelne, annyira változatos ország, nagyon barátságosak az emberek.  Itt a hinduk és buddhisták respektálják egymás hitét, látogatják a másik vallás szent helyeit, szertartásait. Sokan ezt a békés együttélést egy új vallásnak, nepalizmusnak tartják. Sok emlék jut most eszembe. Például a halottégetés egy hindu zarándokhelyen, a Bagmati folyó partján.  Ez nyilvános esemény, 1995-ben még egész közelről végignézhettük. Később már nem engedtek ilyen közel hozzá. Mi egy karzatról filmeztük, ahogy egy asszony holttestét odahozták a hatalmas máglyára. A fiai és a férfi családtagok kopaszra nyírták a fejüket, mindegyik egyszerű fehér vászonöltözékben volt. Vízben áztatott venyigéket tettek a holttestre, meggyújtották a máglyát. A vizes venyigék azért kellettek, hogy a hirtelen keletkező nagy hőtől ne robbanjon szét a koponya, vagy a test. A hamut végül a folyóba szórják. S a megrázó szertartás alatt az ember azt is megfigyelheti, hogy az ott tömegesen élő makákó majmok egy párkányról fejeseket ugranak a Bagmati folyóba, versenyt úsznak, lejjebb kimásznak a kőfalra, majd vissza a párkányra, és megint fejest ugranak a folyóba. Döbbenetes ilyen két ellentétes kép ugyanazon helyszínen.

Az ázsiai élmények csak csodálatot váltottak ki, vagy formálták is Árpi bácsi gondolkodását?

Én geológus vagyok és mindig meg szoktam kérdezni, tudják –e mi a különbség a teológus és a geológus között.

???

Ég és föld. Ázsiát járva nem maradtam intakt a vallási impresszióktól, egyre mélyebben érdekeltek az ázsiai vallások. Végigjártam az Arab-félsziget mohamedán országait, Katart, Ománt, Abu-Dhabit, Sardzsát, s persze Dubaiban, Iránban is készítettem filmet. A mohamedánoknak csak kb. 11%-a síita, ezeknek többsége Iránban él, de a többség szunnita. Ősi, nagyon mélyen gyökerező gyűlölet él közöttük, ami, sajnos, terrorcselekményekben is testet ölt. Aztán számos buddhista zarándokhelyet jártam végig Kambodzsában, Vietnámban, Laoszban. Voltam Luang Prabangban, gyönyörű műemlékváros, valamikor Laosz fővárosa volt, jelenleg a világörökség része. Itt még él az alamizsnaosztás ősi rítusa. Éjszaka kell felkelni hozzá, hogy megfelelő helyet találjon az ember. Az alamizsnaosztók rizsestáljaikkal leülnek a járda szélére. Varázslatos jelenet, ahogy pirkad, és jönnek a sárga öltözékbe burkolt szerzetesek. Nagyon sok fiatal van köztük, és mindegyik kap egy marék rizst. Volt, akitől nem fogadták el. Kérdeztem, hogy miért. Kiderült, hogy rizsfőző maffiák vannak, s azoktól, akik ebből az illegális tevékenységből profitálnak, az alamizsnát nem fogadják el.

Buddhista szerzetesekkel Nepálban (Fotó: Juhász Árpád)

Buddhista szerzetesekkel Nepálban (Fotó: Juhász Árpád)

 Az egzotikus Ázsia című könyvének borítóján is buddhista szerzeteseket láthatunk.

A könyvem címlapján egy buddhista barlang van. Régen úgy hívták, hogy az Ezer Buddha barlangja. Most már 4000 Buddha szobor ékesíti. Lépcsőn lehet felmenni hozzá, és elképesztő látvány, ahogy alatta a Mekong folyó zúg a magas, karsztos hegyek között. De visszatérnék még az Annapurnára. Én már 50 felé, mint televíziós kerültem oda. Nem azzal a céllal mentem, hogy bármelyik nyolcezreset megmásszam, de az alaptáborban, 5200 m körüli magasságban, eltöltöttem pár hetet. Önmagában a teherhordókkal eltölteni hosszú napokat, este a sátraik előtt ülve hallgatni őket, az életüket, babonáikat egy hihetetlen élmény. Például ők figyelmeztettek, hogy jól zárjam be a sátramnak az ajtaját, mert meglátogat egy német hegymászó szelleme, aki egy Shivling nevű csúcson a Himalájában balesetet szenvedett. Kiszakadt a biztosítása, és mivel aláhajló a sziklafal, ott himbálózott, és ott is halt meg, nem tudták lehozni.

A teherhordók mind serpák?

Jó kérdés, tisztázzuk: a teherhordók nem azonosak a serpákkal. A serpa az hegyi vezető. Esetenként ő is cipel, de ő főleg vezető, irányító személy. Akik a cuccot hordják, azok a hordárok, vagy angolul porterek.  A serpa egy népcsoport a Himalájában. Olyan genetikai adottságokkal születnek, hogy 8000 méter környékén maszk nélkül is jól érzik magukat. A Delta című tudományos ismeretterjesztő műsornak én voltam a főszerkesztője. Emlékeznek ennek a műsornak főcímére?

Ki nem?

Ott van egy kis ember, aki a hófúvásban kinéz oldalra. Hát ő Tenzing Norgay serpa, aki Hillaryval, aki egyébként új-zélandi méhész volt, elsőként megmászta a Mount Everest-et. Őt aztán Hillary elvitte az Antarktiszi útjára.

Hova vezetett a harmadik expedíció?

Ázsiának egy külföldiek által alig ismert vidékére. Ezt a kis államot Szikkimnek hívják, Északkelet Indiában van. Talán nekünk, magyaroknak, a szomszédos Dardzsiling városa a legismertebb, egyből Kőrösi Csoma Sándorra asszociálunk, aki ott van eltemetve. Elég elhanyagolt állapotban volt a síremléke, amikor én ott jártam. Egy régi temetőben van, a városnak a peremén. Rengeteg márványtábla, angol, magyar feliratok emlékeznek rá. Büszke vagyok arra, hogy az én sárga selyemszalagom is ott van Körösi Csomának a sírján. Nyilván a nevem már megfakult rajta, de az az érzés, hogy ott jártunk, letettük saját emlékszalagjainkat, nagyon jó.

Mikor volt ez pontosan?

2001 –ben, közvetlenül a new-york-i ikertornyok elleni terrortámadás után. Előzőleg Alaszkában forgattunk, és sikerült egy héttel a merénylet előtt hazajutnom. Különben ott maradhattam volna még két hetet, ami nagyon szerencsétlen lett volna, mert így is alighogy visszaértem, már kellett is indulnom erre az indiai utazásra.

Indiában is érződött akkor a merénylet hatása?

Hihetetlen biztonsági előírások voltak az indiai reptereken. Levetkőztettek minket anyaszült meztelenre, a filmjeinket kivették a fényképező gépeinkből, megnézték, hogy nincs –e rajta valami gyanús. Ki kellett valamit találnunk. A faluból, ahol megszálltunk, a gazdák nyaranta felviszik legeltetni a jaknyájakat a völgybe. Megismerkedtem egy ilyen gazdával. Valamit fizettem is neki. Bepakolta a kocsijába a felvevőt, fényképezőgépet, elment előre, mi pedig a saját bérelt kocsinkkal mentünk utána. A völgyben visszakaptuk a felszerelést, visszafelé ugyanez csak fordítva. Teljes titokban készült itt mindkét filmünk : „Az imazászlók országában” és a „Nagy Hó Öt Kincse”.  Csodálatos dolog látni a hegycsúcsokon az imazászlókat lobogni, vagy egy napfelkeltét végignézni 4500 m magasan egy sziklacsúcsról. Olyan hideg volt, hogy az ember keze odafagyott a kamerához, de hihetetlen élmény. A legmagasabb csúcsokat kezdi megfesteni a fény, aztán egyre lejjebb halad a hegyoldalon a völgy felé. Aki egyszer látta, az visszavágyik oda. Én a Goechala-hágóig jutottam, ez egy treking út volt, amit vezettem, 4950 m magasan, közel a Kancsendzönga alaptáborához. A hegyet a helyiek a Nagy Hó Öt Kincsének nevezik. Azt kérik a turistáktól, hogy magára a csúcsra már ne lépjenek föl, mert nekik ez egy szent hely. Ki van jelölve hol fotózkodhatnak, és onnan forduljanak vissza. Be is tartják.

A Goechala-hágón (Fotó: Juhász Árpád)

A Goechala-hágón (Fotó: Juhász Árpád)

Az utolsó út a Himalájához?

Legutoljára 2006-2007-ben voltam Nepálban, az Annapurna csúcs környékére vezetett. Akkor volt ez a zavaros időszak, amikor a maoista felkelők Nepál nyugati részét teljesen birtokukba vették. Miközben egy tavon csónakáztunk, a szomszédos üdülőhelyen, ahol a mi szállásunk is volt, a terroristák robbantottak. A filmemben mutatom is, hogy az újságok tele voltak a merénylettel. Ami utána következett Nepálban, az szörnyű. Kathmandunak (Nepál fővárosa) a belvárosa, ahol minden épület műemlék volt, totálisan tönkrement. A régi Nepálnak már a hangulata sincs meg, legalábbis a korábbi látogatásaimhoz képest.

Indonéziában is járt, mi jut róla elsőnek eszébe?

Pl. Jáva szigetén az ember eltűnődik azon, hogy született egy világvallás. Hogy a buddhizmus Buddhának a szülőhelyéről, Lumbiniből, ami Nepálnak a déli részén van, közel az indiai határhoz, hogy tudott szétterjedni egy ilyen óriási kontinens felére. Hogy volt ez lehetséges az akkori közlekedés viszonyok között? Hogy jutottak el ezek a tanok, ezek a vallási köntösbe öltöztetett életszemléletek egy ilyen gigászi kontinensnek az Egyenlítőhöz közeli zugaiba? Hogy Asóka király, a buddhizmus nagy híve és terjesztője, az apró kis csonttöredékeket hogy szállíttatta szét birodalmának a legtávolabbi szögleteibe, és épített fel sztupákat, amik később zarándokhelyekké váltak. Jáva szigetén a Borobudur is egy ilyen buddhista vallási központ volt. Ezt szokták emlegetni ázsiai Pompejiként is, mert egy jávai vulkánkitörés védő hamuréteggel borította be. Aztán a hollandok, akikhez egy időben tartozott, tárták fel azokat a fantasztikus domborműveket, amelyek csigavonalban, az óramutató járásával megegyezően követhetők, és rajtuk van az akkori mindennapi életnek ezernyi jelenete. A paraszti életformák ugyanúgy, mint a buddhista vallásnak a különböző jelenetei és tanai. És ennek szinte a szomszédságában a buddhizmust kiszorító vallásnak, a hinduizmusnak a remekműve, a Prambanan.  A mohamedán vallás terjedésével a hindu, és részben a buddhista vallást követő uralkodók az egész udvartartásukkal Jávára hozták a zenét, a táncot, irodalmat, és ezek öröklődtek át a mai Balira is. Mondjuk Balin, vagy Borneón el lehet tűnődni azon, hogy mennyire hitelesek a maszkos, népviseletben táncolók. Nyilván az idegenforgalom érdekében ezek már átmentek egy metamorfózison, de mégis a mozgás, a dallamvilág és az öltözet is segít átmenteni valamit az örökségből. Az egész környék egy csoda. A trópusi napon az ember agyvize felforr, de nem tud szabadulni a látványtól, így aztán este fejfájással és hulla fáradtan rogy le a szállására, mert egyszerűen napközben nem tudja abbahagyni a filmezést.

A népek, vallások, épített környezet mellett mi foglalkoztatta még Ázsiában?

Az is mindig izgatott, hogy mi van az ázsiai esőerdőkkel és az ott élő állatvilággal. Amikor még a 90-es évek elején Kuala Lumpurból, Malajziának az akkori fővárosából átrepültünk Borneó szigetének egyik tartományába, Sarawakba, akkor az úton alattunk végig a „zöld pokol” volt. Települések, mezőgazdasági területek szinte alig, csak a folyó völgyek mentén voltak. Háromszor jártam Borneón. A legutolsó alkalommal derült ki, hogy ami most fentről zöld, az mind pálmaültetvény. Ezekben a tartományokban jó, ha 10 %-a maradt meg az esőerdőknek. Pedig itt vannak a világ legnagyobb trópusi barlangjai, több barlangban én is voltam. Van olyan barlang, ahol alkonyatkor 4-5 millió denevér repül ki a barlang nyílásán, szinte besötétíti az eget. Elképesztő látvány.

A térség orángután állománya népszerű téma a természetfilmesek körében. Mennyire veszélyeztetett faj az orángután?

Nagyon. Az orángután az egyetlen emberszabású majom az ázsiai kontinensen. A 90-es évek elején kb. 30 ezerre becsülték a Szumátra szigetén élő orángutánok számát, és 20-25 ezerre a borneói populációt.  Most legutóbb már csak lézengő állatállományt találtak Borneón, és egy másik majomfajnak, a nagyorrú majmoknak a megmaradt példányaival együtt, az orángutánokat is egy védett zónába kellett koncentrálni. Amikor először jártam Borneón már létezett egy nagy orángután menedékhely, Sepiloknak hívták, ahol az árva „erdei ember” kölyköket (az orángután maláj nyelven erdei embert jelent) felnevelték.  Ezeket a kölyköket a helybéli családok befogták játszótársnak a gyerekek mellé. Amikor a majmok megnőttek, olyanok lettek, mint elefántok a porcelánboltban, mindent összetörtek, ezért kizavarták őket az őserdőbe. Csakhogy ezek nem a mamájuk mellett nőttek föl, nem ismerték az erdei élet csínját-bínját. Mindenre, még a köteleken mászni is az emberek tanították meg őket. Az őserdő nagy fái köré emelt faépítményekre tettek ki nekik minden órában banánt, tejet. Ahogy idősödtek, egyre beljebb merészkedtek az őserdőbe, aztán már csak időnként látogattak vissza egy kis banánért, végül mikor már teljesen alkalmassá váltak az erdei életre, eltűntek a színről, visszatértek végleg az őserdőbe.  A másik veszélyeztetett, bár nem emberszabású majom, a nagyorrú majom. Ezek az un. mangrove zónában élnek. Ez egy olyan speciális növényzet, vegetáció típus, ahol a növények bírják a vegyes vizet, a víz sótartalmának a változását. Mivel a folyók a tengerbe ömlenek, dagály idején a sós víz nyomul fel a folyókba, apálynál pedig az édes víz hígítja fel a sós vizet. Itt élnek a nagyorrú majmok. Amikor először filmeztem őket 92-ben, akkor még ebben a természetes környezetben, csónakból tehettem. A fák tetején olyan 10 méteres ugrásokkal haladtak, hihetetlen ügyes majmok, úsznak, búvárkodnak is. De a mangrove erdőket nagyrészt már kiirtották, így legutoljára már csak egy Labuk nevű rezervátumban voltak, ahol nincs folyó. Már nekik is ugyanúgy etetők voltak kitéve, mint az orángutánoknak Sepilokban. Egy jeladásra az erdőből összesereglettek, és amelyiknek a legnagyobb az orra, annak van a legnagyobb tekintélye, övé a legtöbb eledel is. De nem csak a majmokat szorítja ki az ember, hanem pl. az elefántokat is. Ahogy egyre több erdőt irtottak ki, az elefántok élőhelye visszaszorult, ezért szerencsétlenek bemennek a gazdáknak a birtokára, ott felzabálják a terményt, le is taposnak mindent. A gazdák úgy védekeznek, hogy csapdákat raknak ki, amelyek súlyos sebeket ejtenek az állatokon. Van egy elefántkórház Malajziában, ahol a csonkolt lábú elefántok tömegét próbálják rehabilitálni, iszonyatos látvány. De hát Ázsiában él az emberiség kétharmada. Ez mint egy hurok szorul az élővilág képviselői körül. Ráadásul a globális felmelegedés is erősíti ezeket a kedvezőtlen folyamatokat. A gleccserek, a Föld legjobb hőmérői, olvadnak, húzódnak vissza. Egy-egy nagyobb gleccsernél az elmúlt évtizedben több milliárd köbméter (!) jég olvadt el. Drámai. Hogy hat ez azokra a nagy folyókra, amelyek milliárdos lakosságú országokat látnak el ivóvízzel, hiszen minden nagy ázsiai folyó a Himalája gleccsereiből születik. Beláthatatlanok a következmények.

Ázsiában gyakoriak a földrengések. A legutóbbi Japán katasztrófa után érteni véltem a magyarázatot, hogy a nagy kőzetlemezek ütköznek, csakhogy kisebb földrengést én is megéltem itt a Hárs-hegyen. Laikus kérdésem, hogy a Hárs-hegyen milyen lemez találkozik mivel, hogy lehetséges itt földrengés?

Általában minden elmélet globálisan nagyon plasztikus, nagyon tetszetősnek tűnik. De ha egy konkrét helyszínre kell adaptálni, akkor már baj van. A földrengések döntő többsége, 99%-a a Föld meghatározott sávjaihoz tartozik. Kétféle földrengés típus van, az egyik az óceán-közepi hátságok árkaiban halad végig, pl. az Atlanti óceánban az Atlanti hátságon, ahol a Föld szilárd kőzetburkát alkotó lemezek egymástól távolodnak. A mélyből fölnyomuló izzó magma szétnyomja, szétfeszíti a szilárd kőzetburkot, és ez általában kisebb földrengésekkel jár. A pusztító földrengések nagy része ott keletkezik, ahol a Föld kőzetburkát alkotó darabok egymásnak ütköznek, és általában egyik a másiknak alábukik. Ennek az iskolapéldája Dél-Amerikának a Csendes óceáni partvidéke, ahol egy ilyen óceáni kőzetlemez kb. 9 cm/év sebességgel ütközik Dél-Amerika partjának. Mivel az óceániai lemez nagyobb sűrűségű anyag, ez alábukik a dél-amerikai kontinensnek. A Richter skála szerinti eddigi legnagyobb földrengés 9,6–es Chile partjainál volt. A második 9,4-es Alaszkában, illetve a harmadik legnagyobb volt a 2004-es Szumátra partjainál, ahol 260 000 ezer ember halt meg. Itt az Indiai óceán aljzata bukik Szumátra, részben Jáva alá, de Japán szintén ilyen, csak ott a Csendes óceán aljzata ütközik a Japán szigetívnek, ez váltja ki a földrengéseket. A világ többi részei vagy teljesen mentesek földrengésektől, ilyenek a nagy ősmasszívumok, pl. Szibéria, Kanadai pajzs, illetve vannak az un. félig szeizmikus területek, idetartozik Magyarország is, ahol csak kisebb, bár nekünk ijesztő földrengések vannak. Ezeket csak magyarázni tudjuk, de közvetlenül megvizsgálni nem. Az biztos, hogy az egész medence, ahol élünk, tele van törésekkel. Az egész földrész mozog. Afrika nyomul észak felé, egyébként ez hozta létre az Alpok és a Kárpátok vonulatát, és ebben a folyamatban benne van Magyarország. Ahogy a törések mentén, viszonylag kisebb mélységekben, elcsúsznak a kőzetlemez darabok egymás mellett, a törési felületek mentén ennek az energiája szabadul fel, és terjed szét földrengések formájában. Hazánkban a legnagyobb, akkor még műszerekkel nem mért földrengés 1763-ban és 1783-ban volt, az előbbit Jókai egyébként nagyon plasztikusan leírta (Az elátkozott család c. regényben), utána (nem Jókai :)) Mórnál, Székesfehérvár közelében 1810-ben, 1911-ben Kecskeméten, 1925-ben Egerben, 1956-ban Soroksár – Taksony határában. 1985-ben volt Peremarton, Berhida környékén. Tehát teljesen szabálytalan gyakorisággal történtek. Ami a Hárs-hegyet illeti: a Hárs-hegy önállóan semmit nem csinál. Az része egy nagy térségnek, tehát ha a Széher úton érez valaki rengést, az azt jelenti, hogy nem csak ott, hanem egy 50 km-es körzetben mindenhol reng a Föld.

Az volt az érdekes a Hárs-hegyen, hogy még a vakolat sem repedt meg, pedig úgy érzékeltem, hogy milyen nagyon megmozdultak a falak. Ezek szerint is egy jelentéktelen földmozgás volt.

Az 56-os egy jelentős földrengés volt. Hajnalban történt, én álmomban otthon legurultam a kanapéról. Akkor házak dőltek össze és halottak is voltak. De számomra emlékezetes a 85-ös is. Tihanyba, pont a geodéziai obszervatóriumba mentünk le forgatni, és útközben a rádióban hallottuk, hogy Berhida környékén földrengés volt. Persze egyből odakanyarodtunk, és elsőnek tudtuk lefilmezni a ledőlt kéményeket, oromfalakat, de mondjuk azzal, ami volt Szumátrán, hála Istennek, ezek összehasonlíthatatlanok.

A lemezek még most is mozognak?

Igen, az Indiai félsziget még most is nyomul Kína felé. A Himalája mozgásban van, még emelkedik is.

Szegény Hillary, akkor már vannak, akik magasabbra jutottak, mint ő. Sokat beszélgettünk a helyszínekről, de valahogy oda is kell jutni. Ejtsünk egy pár szót a tényleges utazásról is. Én egy úttörő delegáció tagjaként 1980-ban Kijevből Jerevánba repültem. Ez volt életem első repülőútja, de azon meglepődtem, hogy egy belföldi repülőjáraton egy néni felszállhatott egy kecskével. Csak egy szakadt függöny választott el minket egy állatkarámtól, mert az állatokat is lényegében az utastérben szállították. Árpi bácsinak volt furcsa, izgalmas repülő útja?

Hajaj. Egyszer Mongóliában egy homokviharban kellett felszállni egy kis géppel. Olyan erős volt a homokvihar, hogy nem tudott elindulni, de járt a motor, hogy ha jön egy kisebb szünet, akkor fel tudjon szállni a gép. A homokvihar olyan intenzív volt, hogy szemüveg nélkül nem is lehetett elviselni. Teljesen szétmarta még az arcot is, kvarc szemcsék repültek 100 km/h-val az ember arcának. Végül felszálltunk. Elég kalandos út volt, a gépet ide-oda dobálta a viharos szél. Az ember azt gondolná, hogy ennek a mongol pusztának milyen erős emberek a gyermekei. Na most az volt, hogy én járkáltam ott a zacskókkal segíteni, mert mindenki hányt, engem kivéve. Én voltam a betegápoló, takarító. Ennél még kalandosabb volt Peruban, 1988-ban. Egy televíziós stábbal fent voltunk Huarazban, két hegylánc, a Fehér -és a Fekete Cordillera hegység között van. Kitört egy országos sztrájk, és a hegyi indiánok barikádokkal körülvették ezt a kis várost. Aztán összetűztek a rendőrökkel, a rendőrök lelőttek két-három hegyi indiánt, emiatt elszabadult a pokol. Az indiánok gyakorlatilag ostromzár alá vették Huarazt. Azt mondta nekünk a rendőrkapitány, hogy nem tudja garantálni a biztonságunkat, ad mellénk két civil rendőrt, akivel kisompolyoghatunk az éj leple alatt a városkából. Biztosított nekünk egy kis repülőgépet, ami egy Corpac nevű, 3200 méter magasan lévő hegyi repülőtérre le tud szállni. Odáig kellett volna nekünk eljutni.  1988-ban még nem volt videotechnika, hatalmas ládákban vittük a filmnyersanyagot, nehéz kameráink voltak. Ahogy kiértünk a városkából, az utak el voltak torlaszolva fatörzsekkel, sziklatömbökkel. Átmásztunk ezeken, közben a hegyoldalon tábortüzek lobogtak, kiáltások, füttyök hallatszottak. Elég félelmetes hangulat volt, de  a nehéz ládákkal csak nagyon lassan tudtunk haladni. Egy ponton át kellett kelnünk a Santa folyó túloldalára. A híd el volt barikádozva, ott alkudoztunk, váltságdíjat fizettünk, végül átmászhattunk a barikádon. De a túlparton egy teljesen beszámíthatatlan állapotú indián tömeg volt. Tudni kell, hogy a hegyi indiánok mind kokalevelet rágnak, de a koka kimarja a nyelőcsövet és a gyomrot is. Ezért a kokalevelet mindig mészgombóccal gyúrják össze, úgy néznek ki, mintha mókusok lennének, mindegyiknek a pofazacskójában van kétoldalon egy –egy kis dudor. Erre kecsua pálinkát isznak, amit pisconak hívnak, ami találó név, mert piszkos rossz.

Lehet hogy kokával kellett volna próbálni.

Lehet (nevet), erre nem is gondoltam. No, hagytak nekünk a tömegben egy résnyi helyet, mint itt az asztalok között, azon kellett nekünk a sok cuccunkkal végigvonulni. Nem mertünk senkinek a szemébe nézni, attól féltünk, hogy egy szemkontaktus kivált valami indulatot. Itt átmentünk, de az egész völgyet kitöltötte egy hömpölygő indián áradat, gyújtották fel sorban a házakat. Mi beültünk a jéghideg folyóba, fejünk felett tartottuk a ládáinkat, így vártuk meg, míg elvonulnak. Végül odaértünk a reptérre, ott várt egy második világháborús, kimustrált masina. Felültünk a sok cuccunkkal, a megmenekülés örömére megittuk a Budapestről magunkkal hozott pálinkánkat. Ekkor a bőrdzsekis pilóta hátrafordulva közölte, hogy ennyi emberrel nem tud felszállni. Húzzunk sorsot, a fele itt marad, a fele mehet vele. Hát nem akartunk szétválni, végül abban maradtunk, hogy felszáll nélkülünk, a felszerelés maradhat, kiereszt üzemanyagot, és visszajön értünk. Ez volt délben. Majd besötétedett, a gép soha nem jött vissza. 3000 m felett elég hideg az éjszaka, engem egy öreg indián szánt meg. Hozott nekem egy ponchót, abba burkolózva egy bokor alján töltöttünk egy éjszakát. Másnap visszamentünk a reptérre, jött értünk egy másik gép. Ennek a gépnek az ajtaját úgy rögzítették, hogy egy motorkerékpárt kötöttek pányvával hozzá. Ez volt a zár. Nem voltak benne rögzített székek, hanem csak kempingszékek, amik a felszállásnál össze-vissza csúszkáltak. Nem volt benne légnyomás kompenzáció sem, pedig át kellett repülni vele a Cordillera Negrát, aminek a gerince 5000 m magas. Két oxigén maszk volt a pilótafülke mögött. Ha valaki rosszul lett, előre cipeltük, az arcára nyomtuk a maszkot. Így tudtunk átjutni Limába. Szerencsére a másik gép is ott volt, benne a nagyrészt megmaradt cuccainkkal.

Azt hiszem, hogy az én kecskés sztorim itt nem versenyképes. Indiánok nem csak Peruban vannak, hanem a Hárs-hegy környékén is. Hallottam a bölénypróbáról. Mi volt ez, mi volt ennek a célja?

A kiindulási pont a cserkészet. Én 1941-től, hatéves koromtól kezdve voltam cserkész, először farkaskölyök, aztán cserkész őrsvezető is. 1948-ban a cserkészetet betiltották, akkor átvedlettünk indiánoknak. Én a Kóborló Farkas nevet kaptam az indián keresztségben. Ez akkoriban illegális szervezkedésnek számított. Hogy mennyire, az jelzi, hogy az indián törzsfőnökömet, aki Kószáló Éji Sas névre hallgatott, 1949-ben elvitte az ÁVO. Utólag tudtuk meg, hogy Recskre került. Ott raboskodott 1953-ig, de még akkor sem engedték szabadon, hanem elvitték Várpalotára bányásznak, és csak ’56-ben szabadult. Ebben az egész indián létünkben volt valamiféle titokzatosság. Ha találkoztunk, általában szeptember utolsó hétvégéjén, az indián napon, akkor mindenki különböző utakon ment a találkozóra, kis tüzet raktunk, hogy a hatóság ne vegye észre. Az indián élethez hozzátartoztak a rítusok, ilyen volt a bölénypróba is. Ez abból állt, hogy egy hétre el kellett menni a hegyek közé. Ez alatt nem mentünk be településre, emberekkel nem beszéltünk, ha esetleg beléjük botlottunk, elrejtőztünk. A rítus része volt, hogy pl. honnan nézzük a napfelkeltét. Egyszer egy hegytetőről, máskor tópartról, erdőszélről. Az egész egy Naptánccal fejeződött be, ami azt jelentette, hogy hajnalban egy szál ágyékkötőben kikötöttük magunkat egy fatörzshöz, és megállás nélkül addig táncoltunk, amíg meg nem jelent az Esthajnal csillag az égen. De még utána se lehetett lazítani, mert az utolsó éjszaka egy magunk által kiválasztott ponton egy hosszú meditációval zárta le az ember az egész hetet, a bölénypróbát. Nagyon szép időszak volt. Ma is őrzöm gyöngyszövéses totemtarsolyomat, benne egy apró, nekem kedves titkos tárggyal.

A hárs-hegyi indiánok, középen Kóborló Farkas (Fotó: Juhász Árpád)

A hárs-hegyi indiánok, középen Kóborló Farkas (Fotó: Juhász Árpád)

Nem tudom, ha az én fiam hazaállítana ezzel, hogy elmegy egy hétre Naptáncolni, mit mondanék. Árpi Bácsi említette az 56-os földrengést. De abban az évben más értelemben is megmozdult Magyarországon a Föld.

56-ról nem lehet egyszerűen beszélni. Én 56 októberében arcüreggyulladást kaptam, ezért a 23-a előtti héten egyáltalán nem jártam az egyetemen. Október 23-ára volt egy családi bérletünk az Erkel színházba, és arra lázasan, elég ramaty állapotban elmentem. Nem emlékszem pontosan, hogy a második vagy a harmadik felvonás alatt, de valaki berohant színpadra azt kiabálva, hogy „Ti itt ültök, amikor a Rádiónál lövik a fiainkat?”. Döbbent csend támadt, mindenki fészkelődött, volt, aki felállt. Gyorsan bejött az igazgató is mondván, hogy ez egy álhír, mindenki nyugodjon meg, folytatják az előadást. A színészek próbálták is folytatni, de az emberek, velünk együtt, elkezdtek menni kifelé. A Rákóczi úton nem volt tömegközlekedés, csak egy embertömeg vonult. Amikor a Szentkirályi és Puskin utca sarkához értünk, akkor már hallottuk a lövéseket, velünk szembe emberek jöttek futva, vérző sebekkel a Rádiótól. Mivel közel volt a Múzeum körút 4/A, itt volt az ELTE-nek a geológia tanszéke,  bementünk az egyetemre, ahol furcsa dolog történt. Volt ott egy katonai tanszék. Én úgy voltam katona, hogy el kellett mennem időnként lőgyakorlatra, és nyaranta egy laktanyában kellett eltölteni egy hónapot. És az egyetem katonai tanszékének tisztjei, legnagyobb meglepetésünkre, minden erőszak nélkül, odaadták nekünk a puskákat, töltényeket, matracokat, amiket elhelyeztünk az egyetemen.

Én soha fegyveres harcban nem vettem részt. Nem használtam a puskámat, de esténként fegyveres őrjáratokat tartottunk, nappal pedig a Gólyavárban vitatkoztunk a jövőről. Aztán egyszer rám bízták, hogy menjek el a dékáni hivatalba a geológusok kádercéduláiért.  Átmentem, puskával a vállamon kopogtam, bementem. A mai napig emlékszem a dékáni hivatal vezetőjének a riadt arcára, ahogy ott ült az asztalnál. Előhúzta a káderlapokat, olyasmi volt, mint régen a könyvtárakban a kartotéktartók, én a hónom alá kaptam, és elsétáltam. Utána sokszor gondoltam erre. Ha ez az ember a lelke mélyén nem szimpatizált volna velem, akkor én börtönbe kerültem volna, de az egyetemről legalábbis kirúgnak. Nem babra ment a játék. Az egyik társamat, Geday Istvánt, életfogytiglanra ítélték. Először halálos ítéletet szabtak ki rá, de egy bíró jószándékkal súgott neki, hogy mondja azt, hogy kényszerítették, így változtatták meg az ítéletét. Ilyen apró dolgokon múlik az ember élete.

A politika később beleszólt az életébe?

Olyan értelemben nem, hogy a műsoraimban sosem szóltak bele, miről, kivel beszélgetek. A természettudomány kívül esett a hatalom érdeklődésén. A hétköznapi életre hatottak események, persze. 1968-ban az akkori Jugoszláviában voltunk, Korcsulán, egy geológus táborban. Előző este még cseh lányokkal beszélgettünk, gitároztunk, énekeltünk, jól éreztük magunkat. Másnap reggel nem is szóltak hozzánk. Nem értettük mi történt. Rádióval a fülükön izgatottan járkáltak fel-alá. Csak később hallottuk a csehszlovákiai bevonulás hírét. Amerre jöttünk haza, mindenki szidott minket, még kővel is megdobálták a buszunkat, betört ablakokkal értünk haza. Egyszer ezeket a történeteket is meg kéne írnom.

Mi támogatjuk az ötletet. 56-ban megúszta a börtönt, később ez Afrikában nem sikerült.

Afrikában voltunk egy többhónapos expedíción Kelet-Afrikában, bejárva Teleki Sámuelnek a 100 évvel korábbi expedíciós útját. Ő volt az, aki 1886 és 88 között, Zanzibárból indulva, Tanzánián, Kenyán, Etiópián keresztül vonult egy kétszáz fős nagy karavánnal, felfedezni Afrikának egy olyan részét, a Baringo-tótól északra, ahol fehér ember előtte még soha nem járt. Az ő útját követtük.

Árpi bácsi a Teleki –vulkán lávafolyásán Kelet-Afrikában (Fotó: Juhász Árpád)

Árpi bácsi a Teleki –vulkán lávafolyásán Kelet-Afrikában (Fotó: Juhász Árpád)

Tanzánia akkor még kommunista állam volt, egy teljesen stupid magyar nagykövetséggel. Kaptunk mindenféle papírokat, hogy kutathatunk, hogy forgathatunk, de ennek ellenére rengeteg kényelmetlenségben volt részünk. Többek között, amikor egy karszton kutattunk egy dolinában, egy mélyedésben, azt vettük észre, hogy puskás emberek vesznek minket körbe. Kihajtottak onnan minket, és be kellett ülni a terepjáróinkba, bevittek minket egy börtönbe, ami ott volt a közelben.  Nem tudtuk mi történik és mi fog történni. Ez a bizonytalanság volt a legrosszabb. Kheki színű rabruhákat kaptunk, egyébként sokkal jobb ruhák voltak, mint amit börtönőrök viseltek. Próbáltuk volna tisztázni a helyzetet, de nem érdekelte őket semmi, a papírjaink sem. Annyit mondtak, hogy kivizsgálják az ügyünket és le vagyunk tartóztatva. A közelben, Moshiban, volt egy nemzetközi kutatóközpont, onnan intézkedtek, így szabadon engedtek. Nem sokkal később, az Uszambara-hegységben, lementek a társaink egy faluba élelmiszert vásárolni. Késő délután lett, de nem jöttek vissza. Három terepjárónk volt, én az egyikkel utánuk mentem a faluba, és éppen láttam, hogy egy teherautó platójára pakolják és viszik őket. Elkezdtem gondolkodni, hogy most mi jobb. Odamegyek, vagy megpróbálom értesíteni a nemzetközi központot. Addig gondolkodtam, hogy engem is elkaptak és bevittek. A társaimat ott tartották, de két rendőr puskával beült a terepjárómba, és felmentünk az Uszambara-hegységbe, ahol a táborunk volt. A terepjáróval nem tudtam egészen a sátrakig bemenni. Kiszálltunk, szabályosan a hátamba nyomták a puskát, úgy kellett őket elvezetnem a sátorig. Be kellett pakolni az autóba az általuk gyanúsnak tartott tárgyakat, filmes cuccokat, vissza kellett vinni őket a faluba, utána elengedtek minket, de mondták, hogy a táborból nem mehetünk tovább. Éjszaka próbáltunk ellógni, már pirkadt, amikor leértünk az országútra, ami a Kilimandzsáró felé vezetett, de a rendőrök már vigyorogva vártak minket. Én, aki rendkívül toleráns, türelmes és békés ember vagyok, Juhász lévén birkatürelemmel rendelkezem, de akkor elkezdtem velük ordítani angolul, hogy őket börtönbe, az egész családjukat meg koldusbotra juttatom, mert én a miniszter barátja vagyok, és kiemelt, VIP vendégként tartózkodom Tanzániában, és hogy ennek szörnyű következményei lesznek. Ennek olyan hatása volt, hogy elkísértek minket kb. 20-30 km-t és ott elengedtek.

A hosszú élet titka az ilyen békés, nyugodt, eseménytelen élet.

De azért eszembe jutott egy vidámabb történet, azt még hadd meséljem el, hiszen ilyen is volt. Egy falu főterén a falu klánjának a főnöke kijelölte, hol verhetjük fel a sátrainkat. Készen voltunk a sátorveréssel, és teljesen körbevettek minket a feketék, asszonyok is a gyerekekkel a hátukon. Gondoltam örömet szerzek nekik, előszedtem a gitáromat, és elkezdtem játszani. Látom, hogy elkezdenek sorakozni, de úgy kétszázan. Az egyik dalt befejeztem, és megkérdeztem, hogy miért állnak ezek itt sorba. Hát kiderült, hogy pénzt várnak azért, hogy engem meghallgattak.

Ez itt most nem fog előfordulni, ígérem. Az érdekelne még, hogy melyik volt a leghidegebb és melyik a legmelegebb élménye?

A leghidegebb egy téli kaukázusi expedíción volt, mínusz 30 fok. Önmagában ez még nem tűnik olyan hidegnek, de 4-5000 méter magasságban ez nagyon komoly, mert a perifériás keringés ilyen magasságban már nagyon leromlik.  Háromszor voltam a Kaukázusban, mindig nagyon rossz idő volt. Hogy felérjünk a csúcsra, igyekeznünk kellett, így nem voltunk összekötve. Nagyon erős szél volt, ráfújta a havat a gleccserre, és elfedte azokat a jéghasadékokat, melyek akár több száz méter mélyek is lehetnek. A jégcsákánnyal böködtük a havat, nehogy beleessünk, de egyszer a jégcsákányom mélyre szaladt, én meg mentem utána. Szerencsém volt, mert három-négy méter mélyen egy jégplatóra estem, de egyedül kimászni nem tudtam. Azért is szerencsés voltam, mert egy társam észrevette, hogy megszűntek a nyomaim, és az ő segítségével másztam ki onnan. Sőt, még a kesztyűmet is kihalászta, a kezemet meg addig dörzsölte, melegítette, míg visszatért belé az élet. Ha ő nincs, én sem vagyok itt, illetve a kezem biztosan lefagyott volna. De más hideg élményeim is voltak, sátoroztam 200 km-re az északi sarkkörön túl is, Grönlandon.  A legnagyobb melegek pedig Kelet-Afrikában voltak, a Turkána-tónál , amit eredetileg Teleki Sámuel Rudolf trónörökösről nevezett el. Itt éjszaka sem ment le a hőmérséklet 40 fok alá. Állandóan száraz szél fújt, nem tudtunk normálisan aludni ebben a melegben. A szél olyan erős volt, hogy nem lehetett sátrat verni. Kertésznadrágban és ingben aludtunk, majd óránként így, ruhában bementünk megmártózni a tóba, hogy hűtsük magunkat. Csakhogy Afrika legnagyobb krokodil koncentrációja ebben a tóban van. Még filmen is megvan, ahogy nappal úszunk a partközelben, én pedig kiáltok, hogy vigyázzatok, ott jön a krokodil, és rohanunk kifelé. Hát ez a fürdés éjszaka még kockázatosabb volt. Vigyáznunk kellett, nehogy egy krokodil hűtsön le minket örök nyugalomra.

Nekem a balatoni Expressz tábor PVC sátrai jutottak, ott csak gumikrokodil volt, de legalább a sátrakban afrikai forróság honolt. Nekem már ettől az emléktől is melegem lett.

Ajánlom, a TV2-n a holnap reggeli filmemet a gleccserekről, az hűvösebb.

Jól fog esni. De ha már TV. Rengeteg filmnarrációt készített, műsort vezetett. Ha meghalljuk hangját, ezer közül is felismerjük, és szaladunk be a szobába, hogy lássuk. Két kérdés ezzel kapcsolatban. Örökölte ezt az érdekes, rekedtes hangot valakitől, illetve sosem hagyta cserben, nem volt, hogy elment a hangja műsor közben?

Nem örököltem, legalábbis a szüleimtől biztos nem. Nekik szép énekhangjuk volt. Csak nekem ilyen repedt fazék. Az egyetem után hosszú éveken át idegenvezetőként is dolgoztam, hangerősítés nélkül, utcai zajban tartottam városnéző programokat. Hangszálpolippal operáltak is, és ha túlhajszolt, vagy ideges vagyok, sokszor elmegy a hangom. Szerencsére ez tv vagy rádióműsorokban még sosem következett be.

Végezetül, kitől kapta életében a legfontosabb tanácsot?

A gimnáziumi paptanáromtól, Honti Jenőtől, aki a biológiát tanította. Könyvet is írt: „Nyitott szemmel a természetben” címmel. Azt mondta nekünk, hogy az élő és élettelen természet képviselőit minél közelebbről kell vizsgálni. Nem elég “totálban” figyelni a világot, hiszen a szürke kövek is apró színes ásványokból, az élővilág többsége pedig változatos parányokból áll. Ezt ajánlom én is: járjanak nyitott szemmel a természetben, és figyeljenek az apró részletekre.

Igyekszünk megfogadni, ígérem.

Itt még az est nem ért véget, még számtalan történet jött elő a vacsora, illetve a kvíz alatt. Árpi bácsi állta a sarat, végig nagy türelemmel mesélt, okított, magyarázott. Örömmel láttuk, hogy nem csak a harmincas-negyvenes, hanem a tinédzser korosztály is szájtátva hallgatta. Emlékül Lackfi János barátunk dedikált könyvét adtuk át, illetve a legfiatalabbak tettek nyilvános fogadalmat arról, hogy vigyáznak arra a bolygóra, amiért annyit tett, és annyit járt a Kóborló Farkas, Juhász Árpád.

(Az ázsiai kalandokról még többet olvashattok vendégünknek az „Egzotikus Ázsia” című könyvében.)

2015.02.28

P.S. 2015. nyarán szűkebb körben köszöntöttük Árpi bácsit 80. születésnapján a Kertipad teraszon. Isten éltesse sokáig, hogy még sok hársfát ültethessen!

A koccintók: Eszéki Erzsó, Juszku Kálmán, Árpi bácsi, Betlen János

A koccintók: Eszéki Erzsó, Juszku Kálmán, Árpi bácsi, Betlen János

 

0 hozzászólás

Szólj hozzá!

Minden vélemény számít!