Egy tányér halhatatlanság -Újházy Ede hagyatéka

“Ujházi Ede boldog és szerencsés a nagyok között. Őt a maga nagy talentuma és intellektusa fölemelték.Óh, nem arra a magas polcra ami a zsenire szerencsésebb kultúrországokban vár,hanem egy maga építette polcra, a filozófia tetőjére.”

(Ady Enre)

A FÉSZEKBEN a később neves humorista a névváltoztatása után egyből az akkor már betegeskedő Jávor Pálhoz sietett bemutatkozni: „Szuhay Balázs… leszek”-mondta . A zöldfülű kollegának udvariasságból  kora leghíresebb filmsztárja is bemutatkozott imigyen: „Jávor Pál,..voltam”.  Sanyarú művész sors, de Jávor még a szerencsések közé sorolható. Még ha színészi képességei legjavát felmutatni képtelen filmekben is, de azért fennmaradt, felidézhető alakja, jellegzetes hangja, gesztusai. A korábbi generációból a színész óriások nem kapták meg a rögzített halhatatlanság eme ajándékát. Csak a jelmezes, beállított fotók, a szivarral, gyufával összeégetett asztalokon ceruzacsonkkal írt dicsérő kritikák és személyükhöz fűződő legendák adnak testet a fátyolos emlékezetnek.Újházy Ede kivétel.

Nem állítom, hogy az országban a betanított hallásakusztikus kisegítőtől a helyettes porondmesterig mindenki tudja, hogy az ország legnépszerűbb levesének választott étel kiről is van elnevezve. De azt igen, hogy erről még így is sok helyiértékkel többen tudnak, mint arról, hogy mitől is volt forradalmi a debreceni születésű színész játéka. Pedig ez utóbbi  is legalább annyira tartalmas, mint a sokat emlegetett leves.  A kezdet nem volt különösebben rendkívüli. A papa a debreceni színház orvosaként sokszor vitte magával fiát, akit annak rendje és módja szerint minden eszközzel tiltott ettől a pályától. De ahogy lányaink is a nyegle, felelősségkerülő, megnemértett zseniket választják, akiknek lábmérete még meg is egyezik az apáékéval (legalábbis a papucsot mindig elviszik), úgy fiaink is a leginkább tiltott tevékenységbe lesznek szerelmesek.  A kis Ede nem tette meg azt a vargabetűt, amit pályatársai közül oly sokan. Nem lett papíron sem építész, sem mérnök, hanem egyenesen arra vette az irányt, amerre az a bizonyos belső iránytű mutatott, a színjátszás százfényű, ezerrejtekű világába. Kezdetben egy vándor társulatba, aztán már huszonévesen, 1870 –ben, a Nemzeti Színház olimposzi magasságába. Az olimposzi jelző azért is illő, mert akkor a nemzetis színészeket, s ez nem túlzás, istenekként tisztelték.  A művészeket komoly anyagi-és erkölcsi megbecsülés övezte, nagy társasági életet éltek, külföldi fürdőhelyeken nyaraltak, és akkor még Bécsben nem kisebb sikerrel vendégeskedtek, mint a magyar fővárosban a hazai közönség előtt.  Ugyanakkor a színjátszás módja, a beszéd is földöntúlian pátoszos volt. A fennakadt szemű, zengedező-éneklő, modoros stílus mai szemmel inkább idézne egy révületbe és olykor-olykor, egy óvatlan pillanatban a merítkező medencébe eső szektavezért, vagy jobb esetben egy Alfonzó színész paródiát, mint egy élet-és emberszerű, szívünkig érő művészi előadást.

Újházy elődei-kortársai nagy színészek voltak, de helyzetüket nem könnyítették meg az akkori szerzők által írt darabok sem. Gárdonyi és Móricz előtt többnyire a „realista” életképben a pásztorlányka is időmértékesen, vagy tízjelzős veretes szóösszetételekben mondta el bánatát a verbunkos léptekkel  a csatába induló Jancsija felett.  Az újszerű, természetes szövegmondás elsőbbségét maga Újházy is mesterének, Szerdahelyi Kálmánnak tulajdonítja. Ő törte előtte az utat, és a fiatal színészben utódját nevelte. Megtanítani semmit sem kellett neki, csak óvatosan érlelni, terelni, helyzetbe hozni. Így lett a debreceni orvosgyerek az első olyan színész, aki a klasszikus drámák párbeszédeiben is a partneréhez és nem a színházi csillárhoz intézte szavait. Ismert Nagy Endre róla szóló visszaemlékezése. Ebből, talán a legritkábban idézett mondat a legtalálóbb, nevezetesen, hogy Újházy „ A színpadon nem lett több, de az életben sem lett kevesebb.” Belső figurája jó értelemben volt homogén, mint az igazi leves. Akár a tányér széléről, akár közepéről, tetejéről kanalazzuk, a kanálban mindig ugyanazt találjuk, de ez az ugyanaz feneketlen tárháza az ízeknek.  A Nemzeti Színház főrendezője, Csathó Kálmán szerint egyet nem tudott játszani, igazán rossz embert.  A „szív színpadi atyamestere”, ahogy akkor nevezték,  egy ilyen karakterben tévelygett, eltévedt volna. Az az iránytű azt is megmutatta, mely karakterekben keresse a helyes utat.

És nézzük a leves történetét, aminek párolgó gőzéből , és a szájszegletbe mindig beszúrt szivarcsonk füstjéből dzsinként kirajzolódó, széles, nevető szájú Újházytól azt is megkérdezhetjük, hogy igaz-e, hogy az övé  volt a recept. Vagy csak annyi köze van hozzá, mint a fejedelemnek a Rákóczi túróshoz. Az, hogy a színészről nevezték el, biztosnak látszik. Ebben a források egyetértenek, és eleddig egyetlen újházi polgármester sem mutatott fel egyetlen bronzkori edényt sem, amiben Újházán ezt az étket évezredek óta elkészíthették volna.  Hogy valóban a művész receptje volt-e? Ez valószínű, de nem biztos. A Krúdys verzió szerint, a városligeti étteremben, amit később Gundel Károly bérelt, a séf akart csak kedveskedni a művész királynak a róla elnevezett fogással. Akár egy kívánságát teljesítve, akár egy valóban Újházy gyerekkorából felrémlő, általa skiccelt receptet gazdag részletekkel átrajzolva, modernizálva.  Aztán van romantikus budai kiskocsma verzió, miszerint a Koronaőr utcában lévő zónapörköltös kerthelyiségben történt valami hasonló, mint amit előbb a városligeti Ősbudavár szomszédságában lévő Vampeticsbe képzeltünk. Nagy Endre egy kicsit kalandosabb köretet kerít.Szerinte szó sincs budai kiskocsmáról, hanem egy dob utcai kiskoszosban botlanak egy volt színészbe, aki nagy nyomorában megnyitott egy vendéglőt, de főzésre már nem volt pénze. Ekkor Újházy belelkesedett, és a volt kolléga Hatvaninak felajánlotta, hogy ő megfőz, mi több, holnap már vendégeket is hoz.  Állítólag példátlan népszerűsége lett a helynek, Márkus Emíliától Herczeg Ferencig, a közélet minden jeleséig, aki számított, idejárt. Az nem kérdés, hogy ha Pest-Budán akkortájt Újházy főzött volna, akkor ott keresve se találtunk volna üres széket. De azt, hogy az előadásokon, és nagyszámú próbákon résztvevő színész, (akkor egy 25-30-as széria már nagy sikerű előadásnak számított), egy étteremben rendszeresen, kvázi szakácsként dolgozzon, nos, ez még a magamfajta gyomorpártinak is nehezen hihető. De ettől még igaz lehet.

Mi volt ebben a nevezetes levesben? Hogy zöldség, főleg zeller, zöldbab,zöldborsó, illetve tészta mellett volt-e gomba is, ma már lényegtelen. A lényeg a hús. Nem vékonykeblű jércék, hanem bő vérű, uralomra született kakasok kellettek ide.  S nem nyápic, kegyelemből megtartott egyévesek. Hanem pengő sarkantyús, büszke hangú, többnyaras győztesek. Kappan még véletlenül sem, hiszen a kakas töke nélkül a fazékba kerülő taréj átlátszó csalárd próbálkozás lett volna, mert, kérem, az első kanálnál rögtön kilógott volna a tyúkláb. Napokig főtt a kulináris androgén dózis, dúsítva a lében minden szerelmek sikerének alapját, a hitet, hogy sikerül meghódítani vágyaink netovábbját, az igazi és mások számára elérhetetlen nőt. Később a főzési idő lerövidült, és 24 óra alá esett. A küzdő kakasok helyét átvették a sorsukat elfogadó tyúkok, aztán a csirkék. Nem is várja már kéjes izgalommal ember az érkező levest, nem érzi izmaiban a végigfutó elektromos életerőt sem az utolsó cseppet kikanalazván.

Utolsóként talán maga a színész evett igazi Újházy tyúkhúslevest. Talán a veszte is ez lett. Agg korára szerelembe esett, s a fiatal menyecskét, mint feltehetően hamaros vígözvegyet, az előrelátó igazgatóság nem akarta jól tartani az állam pénzén. Így a mestert nyugdíjazták, s ő elszigetelten, korábbi fényűző életéhez képest nélkülöző szegénységben élte meg a sors legnehezebb szerepét, az elmúlást. Alig volt pár ember a temetésén, s ha fentről nézi most, miként kezeljük hagyatékát, csak elnézően legyint és védjegyes szavajárásával csak annyit mond: „Marhák”. Mert odaát sem tud mást tenni, mint amit egész életében tett, szeretni.