Most és soha – Nemo (Bp. Lövőház utca)

-Hisz a bűnben?

-Á-Á. (a főtörzs a fejét rázza). Az egyetlen bűn, a szándékos energiapazarlás.”

(Most és mindörökké, 1979-es filmváltozat, Natalie Wood, William Devane)

Nekünk Mohács kell. Vagy legalábbis forradalom. Polgári-márciusi, őszirózsás, fülke, egyre megy, nem létezhet magyar revolúció nélkül. Permanens forradalmi állapotban leledzünk. Most, hogy már a gasztrocsegevárák kisöpörték a Venesz-díjas dinókat, a street-food hívők gyülekeznek, vonulnak a zászlók alatt. A Nemo remek tempót fogott. Profi szörfösként ment a hullám elé, ami felkapta a kis helyet, s a parton ácsorgók ámulatától kísérve magasra emelte. Vártam a látogatással eddig, hogy a passzív erő kimenjen alóla, és mivel jelenleg egy borkóstolóról hazafelé igencsak éhesen ténfergek, gyorsabban döntök, mint az elvtársak a Szmolnijban: itt az idő.

Nincs hideg, de erős szél fúj. Szerencsére a fekete bőrkabát bélelt és a sálam is körbetekerve a nyakamon. Egy kicsit időzök a hely előtt, végignézek az utcán. Hétfő este.  A környéki kis bárok, étkezdék többsége ma hozza a nyereséges szaldót, vagyis zárva tart.  Annak a néhánynak a fénye, amelyik nyitva van, imbolygó gyertyalángként jelzi, hogy létezik budai éjszaka is. Nem messze, az egyik teraszon a gázmelegítő alatt üldögélő fiatalok. A fázósan is kellemes akolmelegben jól érzik magukat és stikában meg-meghúznak egy üveget a saját főzetből is. Mosolygok, a fiatalság nem változik.

Tekintetem visszatér a street-food új nagykövetének utcafrontján található kirakatszerű, osztás nélküli ablakra. Benézek, és a belső tér kívülről, akár egy hatalmas akvárium. A vendégek, mint fenéken pihenő halak, némán, tátogva beszélgetnek, vagy fogyasztják a tenger gyümölcseit. A konyha nyitott, három ember is tüsténkedik benne.  Mi lenne más, szuterén. A bejárati ajtó kilincse olyan mélyen van, hogy szinte derékszögben nyitok be.  De a kezdet nem rossz, nincs hajba, kabátba hetedíziglen beivódó ételszag. Áthámozom magam a plasztik ipari szélfogón, és hátul, a közmű sarokkal szemben foglalok helyet. Kényelmes rálátásom van egy gázórára, s egy fali vízcsapra. Piszkosszürke padozat, de ellenpontként határozott narancsos színfoltok lehelnek életet a tompaságba. Ennek ad kissé foszlott hátteret a fehérre festett téglafal. A dizájner és én nem fogunk telefonszámot cserélni, de nem zavaró a környezet. A fiatal felszolgáló gyorsan ott terem és már menne is tovább, de marasztalom. Készségesen hadarja a kínálatot.  Igyekszem követni, de nekem ez a hely nemcsak too street, hanem too fast is.  Csak hangfoszlányok jutnak el hozzám. Például most, a camembert. Egy kissé meg is lepődöm, hogy az étlapon van. „Honnan szerzik be?” -kérdezem. A hadaró hang fennakad, majd hátra fordulva a szakácsokat kérdi. És ekkor Nemoval közös dereglyénk veszélyes irányt vesz, s rám szitál az érzés, hogy ez nem a viharokban is biztonságos nyíltvíz, hanem az alattomos homokpadokkal és a vízszint alatt megbúvó sziklákkal tarkított partközel. A fehér sapkák alól széles mosoly társul a „fogalmunk sincs” -hez. S ez a mosoly nem tűnik zavartnak. Nem vagyok patetikus, de ezt egy szakácsnak, aki nem tudja, hogy az alapanyag, amivel főz, honnan származik, ha nem is ruhát tépve, de szemlesütve, bűnbánóan kéne megvallania.  Akkor még elhinném, hogy pont ezt az egyet nem tudja. De így? „Mondjuk, legyen Tihanyból.” Viccnek szánta. Kellér Dezső pattan ki fejemből, mint Artu Dituból Leia hercegnő hologramja.  „Ilyen nincs, mint a mi nincsünk, sehol sincs.” – utalva a magyar kereskedelem saját kritikátlan kacajával kísért tudatlanságára. Még rákérdezek egy szintén futtában említett alapanyagra, a ketchup-ra. Erre viszont felszolgálóm a pókerjátékos magabiztosságával bemondja aroyal flush-t, a tutit:  „Az Heinz ketchup”. Nézzük egymást, mint Deutsch Tomi és Kálmán Olga. A  szemén látom, hogy ennél jobbat, ha akarna se tudna mondani. Én tudnék, mondjuk, ha a szakács maga készítené friss paradicsomból, és friss fűszerekkel, adalékanyagok nélkül.  Az eddigi diskurzus rádiumként gőzölög át a bőrömön. Legbelül már roncsol. de kívülről még nem látszik. Az egyperces, (sajnos nem néma) borajánlatból megtudom, hogy ez csak itt, csak nekem, nagyon finom, nagyon gyümölcsös, hogy nem olcsó, nem is drága, hogy sokan szeretik, és persze gyümölcsös. Illetve azt még az orromra köti, hogy gyümölcsös és az ajánlott bor tokaji, ja, és ő is odavalósi. A pincét, évjáratot, szőlőt illenék, gondolom, magamtól kitalálni. Nos, az esetek nagy részében ilyen alapos leírás után ez megy is, de most, talán az éhség miatt nem jő az ihlet. Kíváncsi hangsúllyal a szemében vár. Biztos azt veszi le a metakommunikációmból, hogy most azon gondolkodom, hány kancsóval is rendeljek. De még nem vagyok 100%-ban kész rá, inkább rákérdezek, melyik tokaji szőlőfajtából is készült. Olaszrizlingből, hangzott a válasz. Triviális, tényleg az éhség vehette el az eszem, hogy nem hibáztam rá. Véget vetek a kálváriának, kérek egy lazac tatárt és főételnek egy fogast paradicsomos bulgurral. Egy tengeri, egy hazai.

Várakozom, s közben az asztalomat odébb húzva, magam mellé invitálok egy fiatal párt, akiknek a mosdóajtóba terítenek. Szegény kislány, hálás, hogy nem a tolóajtó tövében vallanak neki szerelmet. Közben a feltehető tulajdonos is megjelenik a fiatal William Devane képében és mosolyával. Természetes-közvetlenkedő, észre is veszi, hogy sót, borsot nem kaptam a terítékhez. Érkezik mind a 64 fogával, halk, meghatott köszönöm a részemről. Nem a sószórónak szól, hanem Devane Warden főtörzsalakításának a Most és mindörökké-ben. Az egyetlen film életemben, amit érdemes volt a könyv után megnézni. William visszavedlik tulajdonossá és egy húsz év körüli pár asztalánál a gyereksarokban található autóskártyát veti be. A két fiatal nem az ő korosztálya, de becsületére legyen mondva, azok szájtátva nézik, ahogy egy csatában elnyeri tőlük a 12 hengeres Lotust. Megérkezik a lazac tatár. Friss, amennyire ez Budapesten elmondható, de az íze már olcsó, fűszerezése jellegtelen. A hozzá kínált (bagett féle) kenyér száraz, bolti-bóvli. A bagett azért sem szerencsés választás, mert ott a friss sütés különösen fontos. A francia pékségek alapesetben is naponta többször sütik.  A vaj hobbi barkácsszettel kenhető, kőkemény, ipari.  A lazacot becsülettel eszem, hálából a hollywoodi mosolyért. Valami lilahagymás ecetes költeményt is rittyentett a konyha, ami úgy megy vissza, ahogy jött, s őszinte könnyekkel integetek a messzeségben ponttá zsugorodó távozó után. Mérsékelt várakozással tekintek a fogas elé. Közben egy apuka próbálja a pultnál beszélgető anyukához navigálni a síró kislányát. „Menj ki Anyához, rendel neked valami finomat!” Erre a loknis még keservesebben bőg. Micsoda ösztönök!  (Vagy már evett itt korábban is.) De a kopasz apuka élvezettel tolja a bakelitkeretes szemüveg mögé az ételt.  Megérkezik a fogas. Süllőnek is csenevész, de itt sem a méret a lényeg. Nem osztom maradéktalanul a fagyasztott hal éttermi felhasználásának manapság népszerű, blaszfémiát kiáltó minősítését.

Sok étteremben ember, vagy bennfentes legyen a talpán, aki megmondja, hogy fagyasztott halat eszik. Ha azt szakszerűen fagyasztják, és nagy gonddal készítik elő a sütésre, akkor eséllyel megőrizhető a szép, hófehér szín, a szaftos, talléros – lemezes hússzerkezet, aminek rétegeit élvezet elválasztani egymástól. Amit itt látok, az nemcsak a kíméletlen fagyasztás- kiolvasztás nyomait viseli, de a lélektelen és laikus sütését is.  Az ujjbegyre felülő, csillogó, kompakt halhúsfalatka helyett, ez morzsalékos, kásás, és a hófehér, ami a legkevésbé jut eszembe a színéről. Az ízről nem tudok mit mondani, két helyen veszek próbát a halból, utána már bottal sem piszkálom.  Csak kötelességtudatból: a köret, a paradicsomos bulgur, egyetlen „ízben” tobzódik, a kénköves-kesernyés fokhagymáéban.  Ezen felül, túl is van hűtve, de erről ugyanaz a véleményem, mint a fogas-fogás élvezeti értékéről, vagyis ez a legkevesebb. Sajnálkozás, fogas a számláról le (jobb lenne, ha az étlapról is menne), én pedig  kifelé tartva még valami pozitívumot keresek, s egy emléket felidézve meg is találom. Egy anatómia vizsgán egy barátom a rettegett docenshez került, majd egy óra múlva megkönnyebbült arccal tette be maga mögött az ajtót. „Sikerült?”- kérdeztük és mosolya alapján nem volt kétségünk, hogy igen. „A fenét, kirúgott.”- mondta vidáman.  „Akkor minek örülsz?” „ Hogy kint vagyok!”   És engem, bő 15 évvel később, itt, a Lövőház utcában a kezemben himbálódzó papírzacskóban egy Disznókő furmint is vár teljes odaadással. Na, nyomás haza, és ide, nem hogy mindörökké, de soha, soha többé.

Látogatás időpontja: 2013. December

Mit érdemel? : 2 (udvariasak voltak, én is az vagyok)

5- Himnuszt

4-Kézszorítást

3-Esélyt

2- (El)köszönést

1-Se

0-Ekét és sót

( a kép forrása: eBay.com)