Reménytelenül – Boryou (Bp. Retek utca)

Lassan-tűnődve 
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

 (József Attila)

Egy 30 éves barátságot tettem kockára. Tehát, ami történt nem játék. Jó, előre szóltam, hogy hova, miért megyek, van-e kedve velem tartani, de mégis. Olvastam a helyről, tényleg nincs a Széll Kálmán környékén normális bisztró. A munka bütykös ujja akcióban, néhány kattintás a klaviatúrán és máris megtudom, hogy a pár hónapja nyitva lévő étterem (bisztró, tapas bár, etc.) 2000 lájkkal büszkélkedhet. Lám-lám, a konzumlakmusz szerint már az Arany Kaviárral vetekszik. Boryou. A névválasztás ízlés dolga. Nekem jobban tetszene a Borivoje Surdilovic, de ha Takács Lajosnak, meghagyva az előző pizzéria nevét, megfelelt az Olimpia, akkor nekem is jó bármilyen név.

Pincehelyiség. Elindulunk Orpheus nyomdokán. A lejárat kissé kényelmesebb, mint a szülőcsatorna. Egy 190-es ember a hóna alá vett fejjel lépked a jó, ha harmincas lépcsőkön. Ez 46-os lábbal a kötéltáncos álma. Baráti féltésből előre megyek, hogy kenyeres pajtásom legalább puhára essen, ha rutintalan grádicsjáró. A hősök napja itt még nem ér véget, odalent is több,kisebb  japán tusrajzra hajazó cirádával jelölt szintkülönbség van, amin megbotolva (gondolom japán tudás híján) két bamba német turista csaknem hason érkezik a vendégtérbe. Balra vesszük az utunk. Egy üres asztalnál egy fiatal ember a feng-shui szabályokkal szemben, az érkező vendégnek háttal ül, (ekkor még Pelikán elvtárs sem sejtette, hogy ő felszolgáló).

A belső kép egyébként egyszerű, letisztult, mint Pityinger Elnök Úr. A színvilág nem tolakodó, a székeket sem Dózsa György unokáira tervezték, kényelmesek. Súlyos, jófogású evőeszközök. Egy félrecsúszás történt, ami kifejezetten zavar az egész ott tartózkodásunk alatt. A fali polcokon az üres boros üvegek önmagukban lehetnének ízléses dekorációs elemek. Vagy ne adj Isten, bontatlan palackok formájában is. De így, kopott címkével, szakadt védőgallérral a nyakon, az elfogyasztás utáni állapotban kitéve, nyitott szájjal a mennyezetre meredve a lélektelenség, a tartalomnélküliség jelzőkarói. Inkább egy dizájnos üvegvisszaváltó hangulatát idézik. Az asztalnál netező fiatalember végül odafárad hozzánk, majd két kérdésünk után, ami az ételekre vonatkozik, közli, hogy csak helyettesít, inkább küld valakit.

A jó szándékú tulajdonos hölgy veszi át az asztalt. Ha már boryou, akkor kérünk valami bort étvágygerjesztőnek. Az ajánlat a Napbor és a Nyakas Irsai Olivér. Mert „ezeket nagyon szokták szeretni”. A két pince iránti tiszteletünk ellenére tudjuk, hogy nem ő az emberünk. Legalább mosolyog. Azért még megkérdezzük, ki a konyhafőnök és honnan jött. A nevet (illetve neveket) még csak megtudjuk, de a pedigré, a szakmai karrier stációi a hetedik ajtó mögött rekednek. Sok dolgot nem ért az ember a budapesti éttermekben, pl. hogy a konyhafőnök nevét miért nem írják ki az étlapra. Ennél  patinásabb helyeken is gyakran misztikus köd mögé rejtik azt, akiért érdemes lenne odamenni. Persze  séf ajánlata van az étlapon, csak azt nem tudjuk, kit fogadjunk bizalmunkba. Megkérdezzük, hogy ki a felelős az étlapért, mármint ki állítja össze. A tulajdonos megnyugtatónak szánt mondata, hogy „azért mi is beleszólunk”, benne van a 10-es listában, amit erre a kérdésre nem szeretünk hallani. (Azon belül is a top 3-ban, a „mikor ki” és a „Benke Laci Bácsi” után). Az étlapot a koncepció alapján a séf állítja össze, és pont. Az orvos sem a kórházigazgató véleménye alapján gyógyít. Nos, jöhetne valami leírás az ételekről, de  egyenes folytatása a kezdeti tapasztalatoknak. Az előétel és főétel nem ehetetlen, csak gyenge. Elsősorban a felhasznált alapanyagok  minősége miatt. A morzsalékos kecskesajttól az íztelen szárított paradicsomon át, a konzerv, akciós őszibarackig. Desszert viszont már az első falat után a tányéron marad, (szerencsére a számláról már hiányzott). A könnyű túrógombóc helyett, egy, illetve két kanál tejbegríz kaptam, aminek tapadási együtthatója bármelyik Tesa (ragasztó termékcsalád) terméket leverné a piacról. Sőt, a mongol kumisz korai évjárataival is vetekedik, aminek a nyelőcsövön maradt darabjaitól szabadulni, már egy fekete lyuk legyűrésével egyenlő.

Nem hiszem, hogy mi lennénk a célközönség, így a padtársaknak nem is ajánlom a helyet. (A barátom tudta, hogy a bizonytalanba viszem, de azért elnézését kértem.) A célcsoport sokkal inkább a vacsoránk alatt benyargaló fiatal csapat, akik valami édes fröccs után kérdezősködtek, tehát a málnaszörp két szívószállal szintet haladták meg éppen. De azért ne legyünk igazságtalanok. Ilyen idősen, mint ők, nekem még a Lila akácban kellett a borzalmak-borzalmát ennem, vezekelve minden jövőbeli bűnömért. Ebédelni még mindig inkább idejöjjenek a fiatalok, mint a supersizeme-be, bízván, hogy a hihetetlen áron kínált déli menü (990 Ft), aminek kipróbálására már nem vállalkozunk, friss alapanyagokból készül. És persze, csak akkor jöjjenek, ha ki is írják, ki főz nekik. Itt legalább szép tányérokat és borospoharakat is kapnak. Nem tudom, meddig marad talpon ez a hely. Ennél sokkal erősebb potenciál is gyorsan lekókadt már a pannon télben.  Kívánom tehát az egyébként kedves tulajdonosnőnek, hogy legyen Mária jelenése, és ha már vele találkozott, akkor biztos fog egy szakáccsal és egy felszolgálóval is. Különben nincs remény. (Y)

Látogatás ideje: 2013.Q2

Mit érdemel? : 2

5- Himnuszt

4-Kézszorítást

3-Esélyt

2- (El)köszönést

1-Se

0-Ekét és sót