Ha ezt Galuska Galagonyovics megérhette volna! – Arany Kaviár (Bp.)

“Ánya: – Alexander Alexandrovics Panangin! Olyan régen mesélt nekünk. Mi újság a városban manapság?

Panangin belehorkant Ányecska szavába. Tovább alszik. 

Ványadt bácsi: – A városban? Bál volt Igor Nyomorovics Ordenáré kormányzónál Ugorszk Moroszkban. 

Ánya: – Mikor, bácsikám,Ványadt Ványadtovics Vinyov? Mikor? 

Ványadt bácsi: – Tíz éve. ”

(Alfonzó Világszínház: Ványadt Bácsi)

Mi újság a városban? Az Ostrom utca vizes köveiről metro életképek tükröződnek. Várba igyekvő, a pocsolyákat kereső, vidám kisiskolás csoport. Kallódó egyetemisták, az arcukon még a hétvége gyűrte élek. Sietős, gyalogos idegenvezetők, akikről nem tudni, hogy miért ódzkodnak bármiféle eleganciával bíró öltözéktől. A tekercsek szerint ez az egyetlen kérdés, amire Amon orákulum is csak fejét vakarászta a jogarával. Az autós forgalom gyér. Csak egy parkolót kereső SUV tétovázik az úton. Hozzá képest Romhányi tétova tevéje rögtönítélő tanácselnök bíró. Ráunok a döntésképtelenségre és a szoláriumozott arcba vájt szempár kereszttüzében beállok az étterem előtt lévő egyetlen üres helyre.  Nem szállok még ki, megvárom, míg oszlik a Q7-es dízel gőze és vele a hidrogén szőke köd. Nem foglaltam asztalt, áldjon vagy verjen sors keze. Ha tele is lesz, lássuk, kikkel lehet tele. Tényleg kíváncsi lennék rá. Az orosz jelenlétet meg tudja-e már emészteni Budapest? Vagy fordítva, nekik kellene megtalálni a helyüket? Mint a vadon befogott állatoknak, akik az állatkerti kifutókban érzik, hogy mennyi minden szolgálja a kényelmüket, de a számukra szűkös keretek miatt minden fordulásnál beverik az oldalukat?  Inkább csak beszélgetni kellene, illetve hallgatni és enni. Sokszor és jót.

Az étteremben a délidő ellenére csak két asztal foglalt.  Fiatal húgocska üdvözöl, visszafogottsága inkább a kezdők biztonságos távolságtartásából fakad. Még ebben a teremőr fokozatában is lecserélném vele fél Budapest szerviz személyzetét. A legjobb asztalhoz, a sarokban álló kétszemélyeshez vezet, ahonnan a személyzet is jól lát, és én is áttekinthetem az egész helyiséget. Egy oroszosan sminkelt asszony ül egyből a bejáratnál, amott pedig, két nyakkendős, akik egy rendezvény haszonmaximalizáló ülésrendjén vitáznak éppen. Orosz szamovár teát kortyolok, áfonyalekvárral. Nekem, aki a teát, kávét mindig feketén, tehát cukor, citrom, tej és egyéb adalékok nélkül iszom, egy kicsit furcsa a párosítás, de hát Rómában is úgy kell viselkedni, mint a helyiek, hát még itt, kis Moszkvában.

A déli menü, ami három, vagy négy fogásból áll, magába foglalja a vizet, vagy a teát, és a szerencsésebbeknek egy pohár bort. Ortodox aszkétaként kérdezem, milyen bort is ihatnék, ha Zéró nem lenne manapság oly toleráns. A Pósta borház egyik házasítása a vörös tétel. Szekszárdiak, 2009-es Kadarkájukat napestig ittam, amíg kapható volt. A fehér egy Törley szürkebarát. A belső tér, ha nem is riasztó, de azért beúszik egy „nem nézelődni  jöttünk” gondolat. A kilencvenes évek OKJ-s lakberendező tankönyvének oroszos stílusjegyei halmozódnak: vörös-arany dominancia, ikonok, sújtások, nehéz kárpittal húzott, magas háttámlájú székek. Azért pópát, szerencsére, nem ültettek a bejárathoz és a hangszórókból sem Pugacsova szól, hanem a vak olasz tenor keresi a női szívekhez az utat. A fiatal lány helyett egy középkorú férfi lép az asztalhoz. Ekkor még nem igazán találja a hangot és az a fajta, akinek kell is idő, míg a vendéggel egy húron zendül. Arca örményes. A félhomályban szinte reménytelennek tűnik az étlapot kibetűznöm. Még szemüveget is felajánl, de aztán kiegyezünk abban, hogy röviden elmondja, mi közül is választhatok.

Az üdvözlő falatka, bizonyítva, hogy Ánya végül csak visszajött a városból két pud túróval, egy uborkás, fehérszőlős, túrókrém, Hibátlan, friss állag, aminek kenhetőnek kell lenni, az kenhető, aminek meg roppanósnak, az roppan. Egyébként vele jön a fűszervaj, valamint egy tisztes méretű házi laposkenyér is, méghozzá forrón. Lelkemben rőzsedalok. Az előételek közül az orosz hússaláta talál szíven. Nem tántorít el egyetemista korom első próbálkozása ezzel az étellel, amivel akkori barátnőmet kápráztattam el. Emlékszem, életem első saját készítésű majonéze olyan tömény volt, hogy Déva várát is összetartotta volna, nemhogy egy salátát, Az étel félig-meddig tényleg orosz gyökerű. Nem szenved hortobágyi húsos palacsinta szindrómában. Egy a cári Oroszországban dolgozó belga (kelet-belga), Lucien Olivier receptje volt, ami aztán szétszóródott a világban, s így osztja a diaszpóra sorsot, vagyis hogy mindenki azt tesz vele, amit csak akar. Nem tudom, hogy eredendően tényleg jércéből készül-e. Kérdezem a már készséges személyzetet, de az örmény furfangon nem fogok ki.  „Talán marhahúsból készítették anno”- vagyis, fogalma sincs. A tányéron lágy fürjtojás, Serrano sonka, uborka, burgonya, majonéz és valami zöld pötty, ami nekem a legjobban ízlett. Ha jól emlékszem, akkor medvehagyma krémként mutatták be. Lehet, hogy nem obligát elem a hússalátában, de karakteres íze jó impulzust ad a komótos majonéznek. Bárki más, lehet, a tökéletes fürjtojásnál, de én a jércehúsnál érzékenyülök el. Te kedves olvasó, nem érted ezt. Annyi tapló, szálkás, inas jérce mellen vagyok már túl. Még a boldogult Lou-Lou-ban is át kellett élnem ezt.  Ez viszont homogén, formálható állagú, amit úgy tekerhetek a villára, mint egy olasz tésztát, de szúrhatom a villát innen-onnan, mindenhol ugyanazt találom. És nem sós, nem borsos, a sonka ízét lágy harmóniában veszi fel, külön a Serrano-s ízt nem is érzem.

Örmény barátom hozza a szoljankát. Bár borscsot rendeltem, de hát csak kiadtuk Safarovot  a grúzoknak és lássuk be, ennyit megérdemlek a kollektív büntetésből. A szoljankán krémes tejföl, friss gomba, pont annyira ecetes-savanykás, amire vágyom a majonézes előétel után. A főétel nem szolgál meglepetéssel. Egy boef bourguignon–t kapok ciril betűtésztából kirakva. Kifogástalan hús, apró, zamatos gyöngyhagyma. A zöldségek nincsenek túlfőzve, a burgonya így tökéletes, csak a trendeknek felülő ízlelő és rágószerveim vennének szívesebben egy ilyen puha húshoz egy ressebb sárgarépát. A szaft könnyű, de nem üres. Viszont elsózták. És itt álljunk is meg egy szóra. Őszintén kijelentem, hogy nem szeretem a hibátlan menüsort. Az okfejtésem hosszas lenne, de semmit nem változtatna a tényen. Ami az, hogy a mindig hibátlan konyha merev, óriási erőforrásokat felemésztő menedzselése nem emberi. A mindig ugyanazt, ugyanolyan ízben az amerikai láncéttermek és megfizethetetlen kulináris világközpontok sajátja. Ameddig egy étteremben sok figyelmet kapunk és a hiányosság csak azt mutatja, hogy a sok figyelmet emberektől kapjuk és nem idomított, a HR által bármely percben helyettesíthető happy-hour zombiktól, addig nincs bajom ezzel. Igenis ennyi félrelépést követelek a séfek számára minden házas férfitársam nevében.

A desszertről. Állítólag grúz és medavik névre hallgat. Némán kanalazgatom a vaníliás-diós tésztát, szilva mousse-szal és mandula fagylalttal, s nem ellenkezem. Lassú, de jól észlelhető a változás bennem és egyértelmű iránya van. A nizzai téli paloták tövében meghúzódó ortodox templomból zsongító tömjén és férfikórus éneke ereszkedik rám. Idegenben otthon. Ezt érzem. Már nincs kétségem, hogy Petőfi szívét nem orosz dzsida járta át, hanem Barguzinban élt meg békés, tisztes öregkort. Tudom és tudom, hogy a hazámból elvitt műkincseket a teljes restauráció után visszakapjuk és tokaji borral fizetünk a gondos munkáért. És vonakodás nélkül elismerem az orosz elsőbbséget a Túró rudi vs. Szirok vitában.  A külső szemlélő számára egyedül maradtam, mert minden vendég távozott. De én most vagyok csak igazán jó társaságban. Mir, druzsba, ja dakladiváju maja dúha lezsit na szonce. Nicsevo nye otcusztvujet.

Látogatás időpontja 2013. Szeptember

Mit érdemel?  4 , és azt hosszasan, némán

5- Himnuszt

4-Kézszorítást

3-Esélyt

2- (El)köszönést

1-Se

0-Ekét és sót

(kép forrás: ötvenentúl.hu/videotár)