Falling down – Corso – Enoteca (Pécs)

„Ha meg tudok maradni mai egyensúlyi állapotomban, s nem borít ki belőle a történelem egy fricskája, vagy magánéletemnek egy váratlan balesete, akkor feltehető, hogy senkinek sem fogok ártani”

(Déry Tibor: Ítélet nincs)

„A napi ajánlatot már nem lehet rendelni.” Nem látta még az Összeomlást. Egyébként nem is jutott eszembe. Mivel még semmi sem jutott az eszembe, hisz épp hogy leültem.

Rendben, húztam magam alá a széket. „ 15 óráig lehet csak… ugyanis”-, magyarázza a vékony, magas lány, aki az asztalomhoz sietett egy A4-essel. Egy kicsit félszegen, mint aki inkább autogramért, semmint rendelésért jön. Már most megenyhül a szívem, biztos zavarban van, hiszen Európa kulturális fővárosának sétáló utcájában, egy 14 pontos, vagyis szakácssipkás éttermében szavaztak neki bizalmat. Az ételeket inkább olvasnám a fali tábláról, ez a fénymásolat sehogy sem illik a hangulatomhoz. A csendes fészekrakásom az asztalnál további kényszeres közlési hullámot vált ki. „És sajnos a resztelt máj is elfogyott.” Szűkül a pupilla és a horizont tovább. Nini, van hamburger, vajon hogy készítik? Jeget darálnak át a gépen a hús előtt, vagy az egész technikát a frigóba rakják? Vajon a húskorong lapjára merőlegesen futó darált húsrudacskák oly könnyedén tartják-e a rájuk helyezett zsemle felet, mint Csontváry cédrusai a mennyek boltját? „Jaj, az is elfogyott” – sápadt el. Elfogyott? Fél négy sincs és ez nem is része a napi ajánlatnak (itt így hívják a déli menüt). „Nem baj, azért megtudhatom, hogy készítik?” Hátha átkelek a Csele-patak feletti pannon Csalagútakon máskor is. Szívesen autózom három órát, ha jó hamburgert ehetek. Szóval, hogy készül? „ Hát, a hamburger az darálthús, fokhagyma, meg fűszerek, olyan, mint a McDonalds-ban.” Ez nem Big Brother, nem kandi kamera, hanem semmi kétség, egy Kafka novellában vagyok. Ha jól értem, most azt magyarázza nekem, hogy mi az a hamburger. Ezzel a jégverem szélére tántorodom, s érzem, hogy a metsző hideg szél, amiről azt hittem az ajtón kívül hagytam, át meg át bújik ismét csontjaimon.

Gyorsan valami meleget: Rábökök az első levesre, éppen egy narancsos – sárgarépa krémleves az. Nem baj, a krémleves az éttermi konyhakert tujája. A tuja olcsó, divatos, nincs vele gond, nem kell avart söprögetni és takar. A krémleves is ilyen. Gazdaságos, nem lehet elrontani és ugyancsak takar. Általában egy étteremben azt, amit érdemes is lenne takarni, ha lehetne. Az ötlet és az önfeledt, áldozatos munka hiányát. Persze, lehet, hogy szép Martini hab úszik majd a tetején, vagy roppanós zöldség kockák pihennek az alján. A tányér megérkezik, nézzük egymást. Nem úszik és nem pihen. Fázom. A melegben a hideg kólát is megissza az ember. A hidegben, pedig bekanalazza a levest.

Lássuk, mi jöhet még! Van bennem egy késztetés, miszerint egy konyha odaadását az általam alig becsült csirkemellen tudom lemérni. Ne kérdezd miért. Fixa idea. Talán azért, mert a csirkemell önmagában annyira jellegtelen, hogy a vele érkező minden értéket eleve a konyhának tulajdonítok, s ettől olyan emberi, meghitt lesz minden. Megkérdezem, hogy milyen köretet ajánl egyszemélyes kivégző osztagom. Ha többen lennének, akkor lenne remény, hogy a lelkiismereti okokból kiosztott egy darab vaktöltény nála van. De itt nincs esély. Tölt és lő: „A gyerekek például hasábburgonyával eszik”. Ha azt hiszed kedves olvasóm, hogy ez volt a nap szakmai ajánlata, akkor tévedsz. Ez ugyanis a szomszéd asztalnál hangzik el, ahová időközben leült egy kíváncsi pár.

Kérdés: Ajánlanál valamit?

Válasz: Mit szeretnétek enni?

Hagyok időt.

Én közben sült zöldséggel kérem és várok. Csupa újdonság a mai nap. Én ekkora csirkemellet életemben nem láttam. Vagy háromujjnyi vastag, nagyobb, mint a tenyerem, partra vetett ámbráscetként fekszik a paradicsom salsában. A rajta hagyott, gondolom eredendően ropogósra pirított bőr átázott, s hangulata megkímél attól, hogy sokat kelljen gondolkodnom, vajon honnan fogjak ehhez a háztáji emuhoz. Semmi kéreg, pörzsanyag, ugyanannyi íz. Néhány udvarias metszés, amilyeneket az a sebész ejt, aki tudja, hogy nincs esély. A paradicsom kockák vizesek, íztelenek. „Pedig külön beszállítónk van.” Néz rám a riadt szempár.

Nagyapám a hideg napokban a visszacsatolt Bácskában szolgált. Ő mesélte, hogy két ilyen ártatlan szerb csillag vezette félre egy éjszakai járőrben bajtársát, aki leengedte fegyverét. A következő pillanatban holtan feküdt. Túl kell élnem, ezért kíméletlenül visszakérdezek.” És ki ez a beszállító?” A „Mikor, ki” már nem fog rajtam. „De van, amikor a fiúk maguk mennek el vásárolni.” (Már-már olimpiai magasságokba repíti az éttermet. Csakhogy az Alpár utcában tényleg a fiúk mennek vásárolni és Lajosék étlapján fel vannak tüntetve a „titkos” beszállítók).

A madártej az utolsó szalmaszál. Az Aranyszarvasban lebeszéltek róla, de most menekülök hozzá, hogy óvjon karja, öle, térde. De akit anya szült, ugye, az mind csalódik végül. Nincs itt lime-os főzött hab, vagy a fehérje labdacsra csurgatott ropogós, olvasztott cukorszálcsák. Csak a dunántúli mandulafácskáról pár szelet gumiszerú mandula. Biztos a Manókonyhából lesték el ezt a fortélyt, nyüszít bennem a szarkazmus szörnyetege.

A számla 4000 forint körül. Nem sok, de hozzáadok ötszáz kilométert. Gyorsan felveszem a kabátom, köszönök, a „ Szakácsnak tetszik lenni?” még puffan a hátamon, de már a kezemben a kilincs.Mögöttem lépések. Egyszerre lépő csontos lábak. A gasztrobloggerek, a kalauz tesztelők, a 14 pontos tulajdonosok tömege bekerít, s a török fürdőnél maga alá teper. A következő pillanatban már velük menetelek. Franz! Tibor bácsi! Ugye kiírtok ebből?
Értékelés: 2

A látogatás időpontja 2013 Q3

Mit érdemel?

5-Himnuszt

4-Kézszorítást

3-Esélyt

2-(El)köszönést

1-Se

0-Ekét és sót

(kép forrása: origo.hu)