aranyszarvas_500

Téblábolás a Tabánban – Aranyszarvas (Bp. Szarvas-tér)

„Már beborult. Csavarogsz-e Budán még? Én sem igen.”  (Vas István)

Volt idő, amikor a Tabánt még nem szabdalta autófolyam és a közlekedés sokkal inkább összekötötte a helyben lakókat, mintsem elválasztotta volna. Az Aranyszarvasba egy ebédre igyekvő nem ugorhat le a réges-rég felszámolt villamosról, és a hajdani kávéház előtt elhaladó gyalogosok sem a helyi pékhez, cipészhez, borbélyhoz mennek már. Még kevésbé a tímárhoz, pedig, a Tabán név a cserzővargák szorgos műhelyeire utalt és talán a törökidőkből ered. Nevezték Rácvárosnak is, az oszmánt kisöprő ostrom után betelepített, főleg katolikus szerbekre utalva, akik között sok volt a bőrökkel, de csakis a csupasz bőrökkel foglalkozó tobakos.

Az étteremnek, benne a szerb majd később a magyar irodalom művelőinek is otthont adó (Arany)szarvas háznak szintén délszláv tulajdonosa volt.  De egyébként az egész környéken egymást érték a kiskocsmák, kávéházak és nemcsak a gasztronómia volt az egyetlen testi öröm, aminek áldozhattak az itt gyakran megforduló budai polgárok. És persze a művészek, akiknek a magyar Montmartre –ot jelentette ez a hely. Vajon mire volt ez a nagy tobzódás? A hely szelleme ült tort az őt ért megannyi sérelem, járvány, árvíz, tűzvész, háborús felvonulás felett? Vagy a korabeli szőlődűlők és bő halhozamú folyó között természetes volt az elpusztíthatatlan jókedv? Ezen gondolkodva baktatok a kis utcán lefelé a Vár felöli közelítve meg a teraszt. Nem várok fűszeres szerb húsokat, sem rácürmösben pácolt pontyot vagy vizát, csak valami személyeset, amit a Tabán itt-ott felfeslő, de még mindig létező bája önmagától is adni képes.   A forgalom zaja és a közeli munkálatok miatti por bántó mennyisége miatt inkább bent ülnék le. A személyzet mosolygós, kedves, mintha felüdülést jelentene a korai déli vendég. A szíves látásnak ez a  gerincemen lefelé hengergődző meleg hulláma azonban gyorsan vált hűvös józansággá, amikor belépek a belső helyiségbe. Az üresség az, ami mellbe vág. Nem pusztán a vendégek hiánya ,  hanem a vendéglátás principiumának, a várásnak a hangulatát keresem hiába. A terítékek nincsenek kint, “tudja, a por miatt inkább ki se tesszük” magyarázza kérdés nélkül is széles mosolyú, kreol arcú felvezetőm. A pincér, ha már Tabán, hadd nevezzem így, közlékeny. Az itteni csapatból többen a Normafa étteremben dolgoztak azelőtt, ismertem a helyet, közös ismerőst is hoz a lapozgatós múltidézés. Helyet foglalok az ablak mellé és hallgatom tovább. Déli menü nincs, de nagyon jó a konyha, jókat írnak róla, amire én bólogatok, elismervén, ha jókat írnak, akkor itt nincs mitől tartanom. Az étlap áttekinthető, de a vendég belső iránytűjét nem magnetizálja, nem látom az irányt. Természetesen, a séf nevét hiába keresem, nincs feltüntetve. Koordinációs séf van, hallom. Koordinációs, ismételgetem, aha. Az eufémizmus nem rés, hanem erős bástya a szakemberekért folytatott pénzhiányos harcban  Ez a helynek egy jól csengő nevet jelent, a koordináló séfnek szolid bevételt. (Igyekszem elhessegetni, egy a Pest-Budában el nem fogyasztott hátszín emlékét, ahol az egyik legjobb magyar séf koordinál.)  A Gaullt&Milleau 14 pontra taksálta a helyet, de tudom, hogy már más a konyhafőnök. De hát a Costes is séf váltás után kapta meg a csillagját, reménykedjünk.  Amíg jön az előétel,  körbenézek. Azt látom, hogy a fekete-arany kombináció nagyon beégett az interior dizájner tudatába. Ha valaki ehhez a párosításhoz nyúl, annak nagyon kell vigyázni, mert az arany kényesen őrzi státuszát. Ha ezzel a színnel, pláne ezzel a színpárral csak ímmel-ámmal, nem megfelelő alázattal és erős elképzelés mentén dolgozik valaki, akkor könnyen a végeredmény fekete sírkövére pazarolja a nap aranyát. Akkor az egész inkább lesz zavarba ejtően giccses, szánalmasan sznob, mintsem eleganciát, hagyományt, az étkezéshez nélkülözhetetlen harmóniát sugárzó élettér. Nekem az itt alkalmazott fekete táblafesték az arany elemekkel inkább a józsefvárosi piacon flangáló ,hasonló szín összeállítású Addadas  melegítős szerecseneket juttatja eszembe, akik saját homloklebenyi percepciójukszerint elegáns pávának hiszik magukat, pedig csak egy pávatollhoz kapcsolódó képzettársítás az, amit hordoznak.  A kályha arannyal (kályha ezüst után szabadon) lefújt szarvas trófea meg már annyira közhelyesen siralmas, hogy ezen már a falakra aggatott modern alkotások eklektikus máza sem segít. Nem a festményekkel van baj, habár  a fenét, azokkal is baj van. Nem azért, mert nem nézegetném szívesen,  hogy hogy szüli meg a vásznon modern Esőisten a gyermekét. Hanem a baj az, hogy  tolakodnak. Ami egy más térben egy ilyen műalkotás szinte elvárt hatása, az egy étteremben nem szerencsés. Elfoglalja azt a helyet az asztalnál, ami nem az övé.  Szeretek nézelődni, elmélkedni evés közben, de nem akarok rágódni azon, hogy az ott a falon mit üzen a mának, azon meg pláne nem, kinek tettek szívességet azzal, hogy kiakasztották őket. Amire viszont inkább figyelni kell(ene), és erre nincs bocsánat, hogy a falak kimondottan koszosak. Több pecsét van tíz négyzetcentiméteren,  mint az étterem weblapján a Best of Budapest plecsniből.  Az én székem mellett, pedig, egy arasznyi, talán füstcső kimenet, vagy áram doboz van össze-vissza tépkedett ragasztószalaggal fedve.  Nem ígér jót a kezdet. Pedig a helyzet, kiderült, nem reménytelen. Csak rossz. Mindegyik fogásról, kivéve a desszertet, ugyan az jut eszembe. Amikor egy világhírű, kiváló énekes – táncos itt járt Budapesten, egy kritika másnap azzal a címmel jelent meg, hogy 2 óra meló. Itt is látszik, hogy a séf tanulta a szakmát és műveli is. De relflexes, monoton impulzusok vezetik a kezét.  Az üdvözlő falat egy háziasszony szintet verő padlizsánkrém. A kenyér friss, a felszolgáló szerint, helyben sütik. Az előétel egy  hideg kacsamáj paté, nevezzük májpástétomnak. Nem rossz az állag, ám egy csipetnyi rakoncátlan izgalom sem bújik elő a tányérból. Rajta a pisztácia,  talán felesleges, a máj krémes jellegének valami más roppanós, szezonális ellenpont, pláne ebben a hónapban, üdébb, frissebb érzetet keltene. A paprikakrém koncentrált ízű, homogén szerkezetű. A főételnek választott csirkemell támasztja alá leginkább, a fenti általános érzésemet. Szép kéreggel, egyenletesen sütött , szaftos darab, nem száradt ki. Fűszerezése viszont egyenetlen, lélektelen. A desszerttel nincs szerencsém ezúttal sem, nehezékként rántja a mélybe a pozitív lezárásra vágyakozó lelkemet . A kreol mosoly lebeszél a madártejről,  helyette a barackos –túrós hamis rétest ajánlja, amit lazy women cake-nek, vagy mi a búbánatnak is fordítanak, megjegyzem, találóan. Az adag jókora, a gyümölcs nem konzerv. De a túró száraz, a tészta nehéz, a hozzáadott  barack lekvár pedig kétség kívül házi, de kellemetlenül savanykás. Pár szó a jövőről a számla rendezésekor. Lehet, hogy bezárnak, mert a teraszt felújítják. Most sincs kevés por a Várbazár és környéke rendezése miatt, de akkor szinte élhetetlen lesz a hely. Augusztus 20-a is totál csőd volt. Mindezek ellenére pincérem optimista, készséges, emberi. Ha valami tabáni hangulatot kaptam a látogatás során, akkor azt tőle kaptam. Igazából azt látom, hogy  téblábolnak a tulajdonosok. Nincs igazi (ar)cél. Ha nem adják határozott kézbe a konyhát, akkor nem fogják itt megtalálni a helyüket ők sem, de a vendégek sem. Főzött már nekik igazi szakács,   tehát tudják mit kéne tenni. Kérdés, hogy akarják-e. Ha újból belevágnak egy festés után, szívesen lebaktatok újból a kis utcán.

 

Látogatás időpontja 2013. Q3

 

Mit érdemel?  (3), de ahogy a 14 pont a G&M-ban, itt is zárójelben

 

5- Himnuszt

4-Kézszorítást

3-Esélyt

2- (El)köszönést

1-Se

0-Ekét és sót

 

(kép: Tabán anno fotótár)

0 hozzászólás

Szólj hozzá!

Minden vélemény számít!