Tyúkeszme futtatás – túlél-e a magyar?

A társadalmi berendezkedést megrengető változások, még ha azok bársonyosak is voltak, a forradalmi események legmegélhetőbb közegében, az egyetemisták táborában értek. Ekkor még az állatorvosin. Az 1989-es évnyitón dékánunk a Besenyei Feri bácsi által eldörgött Búcsú Váradtól című vers után, Váradról, mint régi kommunista tűzhelyről emlékezett meg. 89-ben! Egy Janus Pannonius vers után! Nem tudtuk sírjunk, vagy nevessünk. “ Szakadj meg szív, Kérlek szakadj meg”, s ha már nagyon muszáj, akkor inkább a röhögéstől tedd ezt (kérve a Bárd bocsánatát). 1990-ben a humán medicina kedvéért búcsút mondtam a collega bestialisstátusznak, de rajongásom a húsadó élőlényekért nem csillapodott, sőt. Abban bíztam, hogy az átkos elmúltával fellendül a hazai húságazat. A kapitalizmus hajnala reményt keltő volt hazánkban az állattenyésztés terén. Aztán le is reménykedtük annak volumenét (a GDP-n belüli arányát) kb. 5 év alatt a 89-es kétharmadára. Majd nem adtuk fel, szívós munkával innen is volt lejjebb, további 1-2 év és majdnem a felére csökkent ez a szám. Tehát az elátkozott EU csatlakozás bűntelen ebben, hiszen a nagy esés sokkal korábban bekövetkezett. Bezzeg a növénytermesztés! A csatlakozás óta többször meghaladtuk a 89-es átkost. Megy ez nekünk, ha raktárra kell termelni. Ha valamit, ezt megtanultuk a szocializmusban, s most jól élünk belőle az EU-s közraktár érában is. No, de vissza az állatokhoz. A húsevés csökkenő tendenciát mutat, évente kb. 60 kg/capita fogy belőle Magyarországon. Ha az arányokat nézzük, a baromfi fogyasztás pariban van a sertés fogyasztással (kb. 45-45 %), a marha/borjú a futottak még kategória (5%) a nyúl, bárány, stb, vetekszik Mikola István celebindexével, vagyis hibahatáron belül van. Az otthoni étkek királynője tehát a csirke. Mennyiség szempontjából, ha nem az összes baromfit, hanem csak a csirkét nézzük, nincs nagy baj. Tágul a magyar ugar, mint az univerzum. 2012-ben kb. 30 millió tyúkot tartottunk hazánkban és ez az egyetlen húsforrás, ami javította pozícióját 1990-óta. 90-ben összesen 30 millió házi szárnyas volt az országban, de az akkor még jövedelmező libát, kacsát, pulykát is beszámolva. Aztán Hajdú-Bét, 4 mancs, madárinfluenza, marketing dilettantizmus és adieu magyar liba, kacsa, jobb híján a csirke lett hivatott kipótolni a veszteségeket.

Tehát a csirke mennyiségével nincs hiba. Az egyetlen húsfajta, amiből lényegében önellátóak vagyunk, becsüljük ezt meg. Mi a helyzet a fajta diverzitással. Nem sok jó. Nos, a származását tekintve nem kizárt, hogy egyetlen közös őstől származik mind. Ez az Indiában, Indonéziában őshonos bankiva, vagy más néven dzsungel tyúk. Egy az ős és ha így haladunk egy lesz az utód is. A tenyésztett fajták esetében, ugyanis , a fajtadiverzitás védelme koránt sincs olyan fókuszban, mint a vadonélő állatoknál. A tenyészállatoknál természetesnek vesszük, hogy a gyorsabban növőt, a jobban tojót, a szaporát, a jó kotlót megtartjuk és a többit elfelejtjük. Csakhogy, ha a hagyományos fajták a piaci verseny tükrében értelmezendő kisebb fogyatékosságaik miatt kikopnak, akkor a tenyésztőknek sem lesz mozgásterük új fajták nemesítésére, ami egy új külső körülmény felbukkanása esetén létfontosságú lehet. Ott fogunk állni egyetlen fajtával, ami egész jól tojik, jó húst is ad, ír-olvas, csak, mondjuk, hogy éljek a hatáskeltés túlzó eszközével, egy új kórokozóval szemben védtelen. Ezért fontos a magyar fajták megőrzése és szelektált tenyésztése. Nem véletlen a megkülönböztetés. A megőrzés a fajta létét garantáló génbank fenntartását jelenti, de ezen túl egy tenyészállományt folyamatosan kell (kéne) szelektálni, hogy a génbank húsába se törjön bele a fogunk. A magyar fajták, a Bűvös szakács tesztje szerint, felveszik a versenyt ízben, hússzerkezetben a francia kékvérű társakkal (link). (Hehe, az MGE jóvoltából szerepelhetett magyar fajta az MGE teszten. Az első csapat, a Magyar Kisállatnemesítők Génmegőrző Egyesülete (link), a másik, pedig a Magyar Gasztronómiai Egyesület.) A teszten csak tanyasi, vagy szabadtartású csirkék szerepeltek. Ami nem mindegy. Egy ipari csirke vágási ideje 5- 6 hét, a szabadtartásúé kb. ennek a duplája, vagy fajtától függően még több is lehet. Jelenleg az összes elfogyasztott csirkéhez viszonyítva, a szabadtartásúak piaci részesedése nem éri el az 1 %-ot sem. Ez az arány Franciaországban kb. 30%, de a németeknél is bőven 10% fölött van. Szóval, vissza a teszthez: a tesztelők a kendermagos erdélyi kopasznyakút és a sárga magyar parlagi tyúkot összességében a franciával megegyező minőségűnek találták. Az nem vitás, hogy a magyar tyúkok szépségre verik a világ bármely nemzetének képviselőit (minden méltatlan párhuzamot kéretik mellőzni). Már csak azt kéne kipróbálni, hogy megfelelő tartással, vágás előtti előkészítéssel, takarmányozással ízre mit tudnak. Kérdés az is, hogy növekedése, költség/profit aránya versenyképes-e a gall társakkal szemben.

Aztán, ha van csirke, szabadtartású, hazai termelőtől, lehetőleg magyar fajta, megfelelő takarmánnyal ellátva, akkor el lehet gondolkozni azon, hogy miért ragaszkodunk hozzá olyan nagyon, mert egyáltalán nem egyértelmű a válasz. Általánosan jellemezve, a csirke könnyen kiszárad, íze nem sok, fűszerezve sem teszünk csodát vele. Talán a kappan, szólal meg a hímsoviniszta. (Milyen más egy kacsamell!) Mégis kell, hogy tudjon valamit. Azt hiszem a csirke az emberfiának olyan, mint a kenyér. A vágy ideális tárgya. A legszegényebb is lefekhet úgy, hogy holnap talán tyúk lesz asztalon. A mindig éhezőnek is van róla emléke, az üresen járó garat szinte csak az emlékekből is formálni tud egy-egy falatot a rántott csirkéből. A tehetősebb „tudod, ma mit ennék, Mama” sóhajában is előfordul a csirkepaprikás, aminek tányérja felett a gőzölgő pára a gyerekkori emléket formázza. Ha száraz, ha nyúlós, ha íztelen (nem ízetlen!), ha fele víz, akkor is jelképez valami biztosat, ismerőst. Jó lenne, ha ennél többre vágynánk. Ehhez azonban az igényes termelőnek biztos piac is kell. Külföldön, ahol a Kertipadhoz hasonló főzőközösség nem olyan ritka, mint Porschén a vonóhorog, a közösségek, kvázi örökbe tudnak fogadni egy-egy hazai fajtát, terméket, így megéri tartani, és túlél a fajta is, a termelő is. Talán mi is megpróbálkozhatnánk ezzel, ha elég nagyok leszünk. Ha arra várunk, hogy ez az ország nélkülünk (cselekvő állampolgárok nélkül) nőjön fel, akkor az ilyen fokú optimizmust csak folyamatban lévő gyógyszeres kezelések mellékhatásának tudhatom be. Szóval, ki ismer olyan portát, ahol nevelnének nekünk sárga magyar parlagit?